A következő oldal a nyugalom és a közízlés megzavarására alkalmas!
Böngészését kizárólag:
látogatóknak ajánljuk!
Ennek tudatában:
Kétségtelen tény, hogy az utóbbi évek zenei térképét erősen átrajzolta a nyolcvanas évek szintetikus hangzásának – legyen az bárminemű tünemény is – meg-, illetve felidézése. Gombamód hajtanak ki a föld alól az olyan bandák, projectek és irányzatok, melyek valamiképp mind ki kívánják hasítani saját hízott porciójukat a nagy Szeánszból. Engem baromira nem érdekel, hogy Kéj West éppen Moroderre élvez, vagy, hogy Lady Lada Bowiera tolat, tudjuk jól, az egyszeri ember disznók elé gyöngyöt elvből nem hint. De ugye a szomszéd Karcsi is megmondta úgy a tizennyolcadik kör nagyvadász után, hogy „Mérnők Úr, kérem, ami sok, az sosem elég!”
Természetesen ennek a folyamatnak van üdvözlendő oldala is. Az 1980-as évek elején a keresztségben zeneipar nevet szerző Godzilla még nem nehezedett rá tonnás vállaival a zenésztársadalomra, hanem mondjuk csak rátámaszkodott. Így a fel nem fedezett „tehetségek” nyakig merítkezhettek a lo-fi hangzás rejtelmeibe, illetve megismerkedhettek a kispéldányszámos kazettakiadás paradicsomi gyönyöreivel. (Meg kell itt jegyeznem zárójelben, hogy a lo-fi alapvetően nem egy zenei zsáner, mint ahogyan azt számos túlképzett, pennaforgató kollegám citerázza. A lo-fi egyszerűen csak egy technikai kényszer, oszt csókolom. Ezt a „hangzást” aztán persze lehet szándékosan alkalmazni, vagy akár önkéntelenül is elszenvedni.) Kiadók születtek, kiadók tűntek a limitált példányszám és a kétkazettás szalagszakadás csillagjegyében Japántól Jugoszláviáig, Vlagyivosztoktól Verpelétig. Számtalan olyan produkció szökkent így szárba a szintetizátor hőskorában, melyek jobbára már csak az íróasztalfiókok, padlások és proletárkönyvtárak mélyére szervezett amundseni expedíciók eredményeképpen lényegülhettek át a felejtésből az édes valóságba.