Az orosz NOM együttes zenés abszurd kabaré színháza
várja a kedves elvtársakat és a drága elvtársnőket
június 1.-én este Budapesten azA38–on.
A belépés helyfoglaláshoz kötött és ingyenes. A PONTOS! PROGRAM
A NOM fennállásának 25. évfordulója alkalmából tartott európai mini turné utolsó állomása holnap Budapest. A tavalyi koncerttől eltérően most a teljes felállás jön, úgyhogy itt lesz a zenekar egyik alapítója, Alexander Liver , a Genfi Opera énekese is.
Mark Haritonov (1937) – Gyermekkorom tájképei (részlet)
Annak a kornak a gyermekei számára Dosztojevszkij és Jeszenyin nem is létezett, nem létezett ikonfestészet és az egész világ festészete, Paszternak és Mandelstam, Cvetajeva és Bulgakov, Platonov és Babel. Ahmatovát csak a zsdanovi beszéd alapján ismertük, mint félig apácát félig szajhát, ugyanitt Zoscsenkó valamilyen félmajom mellé került. Akkori úttörő eszemmel nem volt egészen világos, miért maradtak mindketten életben (az ellenségeknek főbe lövés járna).
Egyszer elmentem a Képzőművészeti Múzeumba a Sztálinnak készült ajándékok kiállítására, egy gyöngy pénztárcára emlékszem, egy kar nélküli nő a lábujjaival varrta ki, meg egy rizsszemecskére vésett Sztálin portréra, mikroszkópon át kellett nézni… Istenem, Istenem! És a dalok a hangszóróból, és a „Krokodil” folyóirat karikatúrái!
Tényleg, most jött el az idő, hogy elcsodálkozzunk, hogy lehet az, hogy mégis sikerült úgy felnőnünk, hogy nem lettünk komplett idióták.
Andrej Bitov (1937) – Haverok
Petya Bojcsenko harmadikról rézpénzt gyűjtött. Tizedikes korára már fél mázsa aprója volt. Mire ötödéves lett – két mázsa.
Akkor lecsukták váltópénz visszatartásáért.
Vászja Vlaszov a nyári szünetben talált egy szuronyt a folyónál. Készített hozzá egy hüvelyt és a fiókjában őrizte egészen az esküvőjéig.
Lecsukták tiltott fegyvertartásért.
Padtársam, Kolka Szanyin elmesélt nekem egy viccet, aztán beismerte, hogy meghallgattam.
Filka Smarinov viszont a mai napig szabadon kószál.
(regény, részletek. Íródott 1969 őszén Seremetyevóban, kábelfektetési munkákon.)
Az igazat megvallva a petuski vonalon senki sem fél az ellenőröktől, hisz mindenki jegy nélkül utazik. Ha egy gaz áruló részegségében mégis vesz jegyet, akkor persze kényelmetlenül érzi magát, ha jön az ellenőr: mikor odalépnek hozzá a jegyét kérve, nem néz senkire – se az ellenőrre, se az utazóközönségre, mintha el akarna süllyedni a föld alá. Az ellenőr meg utálattal vizsgálgatja a jegyét, és megsemmisítően néz arra a szarházi alakra. Az utazóközönség pedig úgy néz a „potyautasra” azzal a szép nagy szemével, mintha ezt mondaná: Süsd csak le a szemed, te faszkalap! Nem szégyelled magad, te zsidópofájú!? Ám az ellenőr szemébe még határozottabban néznek: Ide süss, milyenek vagyunk; hát meg tudnál minket büntetni? Gyere ide közénk, Szemjonics, ne félj, nem bántunk…
Igaz, ami igaz, minden másképpen nézett ki, amikor még nem Szemjonics volt a főellenőr: addig a jegy nélkül utazókat rezervált kocsikba terelték, mint az indusokat, s ott Brockhaus-Jefron Enciklopédia köteteivel kalapálták a fejüket, majd bírságot kellett fizetniük, és aztán kipenderítették őket a kocsiból. Akkoriban a bliccelők csapata pánikszerűen menekült az ellenőr szeme elől (…)
Ám Szemjonics főellenőr mindent megváltoztatott: felszámolt mindenféle bírságot és elkülönítést. Egyszerűbben járt el: 100 kilométerenként egy decit számolt fel a bliccelőnek. Oroszország-szerte egy kopejkát kérnek kilométerenként a sofőrök a stopposoktól, Szemjonics másfélszer olcsóbb tarifát szabott ki. (…) Ily módon Szemjonics újítása megszilárdította, olcsóbbá, egyszerűbbé, egyenesen humánusabbá tette az ellenőrök és a széles néptömegek közti viszonyt… És abban az általános izgalomban, melyet az „Ellenőrök!” kiáltás vált ki, nyoma sincs a rettegésnek. Ez csak a várakozás izgalma…
Szemjonics kéjes mosollyal a száján jelent meg a vasúti kocsiban. Már alig állt a lábán, általában csak Orehovo-Zujevo állomásig jutott el, ahol is leugrott a vonatról, és meg sem állt az irodáig, hogy a nagy ivászat után jól kiokádja magát…
– Hát már megint te vagy az, Mitrics? Megint Orehovóba mész körhintázni? 1,8 deci kettőtöknek. Á, te vagy az, feketebajszos? Szaltikovszkaja – Orehovo-Zujevo? 0, 72 deci. Keltsétek fel ezt a kurvát, és kérdezzétek meg tőle, mennyivel tartozik. És te ott a felöltődben, honnan hová? Sarló és kalapács – Pokrov? 1,05 deci, ha volna szíves.
Tehát maga azt állítja, hogy Goethe titkos tanácsos egy kortyot sem ivott? Mi kényszerítette arra, hogy ne igyon? Minden becsületes gondolkodó lény ivott, csak ő nem! Vajon miért? (…)
Azt hiszi, ő nem szeretett volna inni? Hát persze, hogy szeretett volna. De hogy ő maga fel ne dobja a talpát, hát hőseit itatta maga helyett. Vegyük például a Faustot; ki nem iszik benne? Mindenki iszik. (…) Maga megkérdezheti, hogy miért volt erre szüksége Goethe titkos tanácsosnak. Hát erre én azt mondom: miért kényszerítette Werthert, hogy golyót röpítsen a saját fejébe? Mert – és erre is van bizonyíték – ő maga is az öngyilkosság határán járt, de hogy ellenálljon a kísértésnek, Wertherrel végzett önmaga helyett. Érti? Életben maradt, de mégis mintha végzett volna magával. És ez teljes elégtételt jelentett számára. Sőt ez rosszabb a valódi öngyilkosságnál. Ebben több gyávaság és önzés, több alkotói hitványság rejlik…
No, hát pontosan úgy ivott ő, a maga titkos tanácsosa, ahogyan főbe lőtte magát. Mefisztó iszik – és ő jól érzi magát, a vén ebadta. Faust még rádob – ő pedig, a vén fasz, már tökrészeg. Mikor telefonkábeleket fektettünk, Kolja bácsival dolgoztam együtt, ő is így volt ezzel: nem ivott, mert félt, ha csak egy kicsit is felhajt, máris elveszti az önuralmát, és egy hétig, egy hónapig vedel egyfolytában. Bennünket pedig majdhogynem kényszerített arra, hogy igyunk. Töltött nekünk, krákogott helyettünk, majd elolvadt a gyönyörűségtől, és úgy forgatta a szemét, mint aki az eszét vesztette…
Pontosan így van ez a maga dicső Johann von Goethéjével is! Kínálgathatta Schiller, de ő visszautasította – még csak az kellett volna, hogy igyon! Alkoholista volt a maga tanácsosa, Johann von Goethe, igen, nagy piás volt! És állítólag még a keze is reszketett!
– Ez i-gg-gen! – nézett rám elragadtatással a dekabrista és a feketebajszos is. Helyreállt a jól felépített rendszer és vele együtt a jókedv is. A dekabrista széles mozdulattal előrángatott felöltőjéből egy üveg borsos vodkát, és a feketebajszos lábához állította. A feketebajszos előhúzta a maga sztolicsnajáját. Mindenki különös izgatottsággal dörzsölte össze a tenyerét.
Nekem töltöttek a legtöbbet. Kapott az öreg Mitrics is. Az ifjabbiknak is adtak egy pohárral – örömmel szorította a bal csípőjével a jobb melléhez az italt, és mindkét orrlyukából könnyek buggyantak elő…
– Hát akkor iszunk Johann von Goethe titkos tanácsos egészségére?