Minap megszólított egy ember. Kérte, ne nézzem őt bolondnak, és ne nevessem ki, mert minden, amit mondani fog úgy igaz, mint ahogy egy nap süt az égen, és esetleges kételkedésemmel csak magamnak fogok ártani. Elmondta, hogy Isten már nem bírta tovább szemlélni a világnak folyását, és változtatni kíván a dolgok menetén, de Ő sajnos egyéb el- foglaltságai miatt személyesen nem tud beavatkozni, ezért őt küldte, térítse észre teremtményeit. Amúgy az ember, vagy mi, teljesen átlagos külsővel rendelkezett, akár buszsofőr is lehetett volna. Azt mondta, neki az a dolga, hogy mi- nél több embert megnyerjen Isten terve számára, akik ezáltal részesei lesznek az isteni gondviselés és a megváltás nagy művének. Fizeti a számláimat – kérdeztem elkerekedett szemmel. Ne legyen ilyen földhözragadt – mondta erre. Az életem utáni életemről van szó. Neki befolyásos barátai vannak, akik nagyon sokat tehetnek értem a halálom után. Ami persze csak rajtam múlik. Mit kell tennem – kérdeztem. Két dolgot kért. Egy, feltétel nélkül bíznom kell őbenne. Kettő, erőmhöz mérten rendszeres adományokkal járuljak hozzá küldetése sikeréhez. Megmondom őszintén, elzavartam a kurvaanyjába. Épp csak kővel nem dobáltam. Nem tudom jól tettem-e. Na majd holnap megkérdezem a plébánost.