Hát akkor „kedves barátaim, itt az idő,” hogy eltünjön végre az a fránya csaknem. A gallo legyen fasz! A cunnus legyen pina! A futuo meg az, amit ezek ketten együtt csinálnak.
Súlyos és kellemetlen kérdés
Miért áhítja a fütykös a puncit, a punci a fütyköst?
– ennek a jámbor nép így magyarázza okát:
akkortájt, amikor Prometheus ős-szüleinket
gyúrta agyagból, még egyfele járt a keze.
Nem formált testrészt, melytől szétválik a két nem,
s mellyel az emberi faj újrateremti magát.
Majd azután később, hogy a természet legyen úrrá,
más-másfélékké tette az embereket.
Úgy, hogy emennek öléből egy keveset kiszakított,
s tette a másik lény lába közé e csomót.
Most ama vájat folyton kergeti ezt a csomócskát,
és e csomó folyton visszakivánja helyét.
Továbbra is Lúciára
Lúcia, gyakni akarsz. Jó, benne vagyok, de csak akkor,
hogyha a hátulsód nem muzsikál ezalatt.
Megfogadod? Nem elég! Adj, kérlek, zálogot is rá!
Nos, mi az? Így se kiván állni – kötélnek öcsim?
Mintha Dis isten öles kapuján lépnék be, a holtak
országába, midőn, Orsolya, rád feszülök:
annyira bő és tág al-táji világod előttem.
Vissza viszont onnét már kutya-terhes az út.
Mélyebben dúrom; mélyebben nyílik a mélység,
s körben-körben széttárul a káoszi űr.
Képes lenne, bizony, befogadni a féfimagot mind,
röpködhetnének bent – lebegő atomok.
Nemcsak a vesszőt, lám, a herét, ágyékot, az alhast
és a kezet, lábat, sőt fejet is lenyeli.
Régen még remegő két térdem napra segített,
mint a lopós Cacust Herkules indulata.
Eztán már ne vezesd, Hermés, Erebusba a síri
árnyakat: itt ez a lyuk, több hely akad nekik itt.
Vádolsz, hogy gyereket dugtam, ká Szilvia, néked.
Kissé furcsa, ahogy, Szilvia, fölfogod ezt.
Hisz ha töviskes a rét, s megvérzed rajta a lábad,
ezt vagy amazt a tövist szídni jogod van-e, mondd?
Mondd, miért, ha poéta vagy, miért hogy
Parnasszus magasát elhagyva, immár
Bottal – ó, Galeotto – és iszákkal
Mégy Rómába te is zarándokútra?
Külföld zagyva, hiszékeny csőcseléke
És kísértetek-űzte balga népség
És álszent sokaság csinálja mindezt!
Valld te azt, mit az oly furfangos ifjú
Euathlos nagyeszű tanára tartott,
S istenek tagadója, Theodórosz,
És az élvezeteknek atyja is, ki
Legfőbb rossznak a szenvedést találta.
Ám ha elragadott az ájtatosság
S ferde nyakkal akarsz zarándokolni,
És ha mind hiszed azt, amit naponta
Szószékről prédikál recsegve páter
Alberto s az a szókelep Roberto,
Csöpp, vénasszonyi könnyeket vadászva,
Múzsáktól, nosza, végy örökre búcsút,
Törd szét lantod, Apolló énekét meg
Vesd a sánta kovács-istennek akkor,
Mert hívő soha nem lehet poéta.*
Ábécére tanítod a gyermekeket, Galeotto;
Oktass hajfestést, s fölvet a pénz mihamar.