Az egyik legnagyobb francia költőnek tartják, kinek a 19. századig párja sem akadt. Számos, latinból és görögből átvett új szóval gazdagította a francia nyelvet. Apja nyomdokain induló diplomáciai karrierjének süketülés vetett véget 1541-ben, amiért visszavonult, tanulásra adta fejét és írni kezdett, de olyan jól, hogy a kor első számú költőjét tisztelték benne. Nemcsak hazájában, mert angliai I. Erzsébet is előszeretettel olvasta verseit, unokatestvére és áldozata, Stuart Mária pedig belőle merített vigaszt börtönében.
Ágyő, ovális női kagylócskák, korall árkok,
drágák, kik nékem annyi sok örömet szereztek,
titokzatos barlangok, gyapjas ajkú virágok,
szívecskéim, ti minden kincsemnél becsesebbek!
Helyettetek divatba jöttek a fiúseggek,
a húsos, jól borotvált, rizsporos teliholdak;
a taknyos udvaroncok hegyes lándzsát szegeznek,
s háttámadásba kezdve, egymáson lovagolnak.
A király ki nem állhat, mert bajszot, szakállt hordok;
ő csak sima pofákkal meg seggpofákkal boldog;
nyílásuk, úgymond szűkebb, mint hölgyein szemérme,
s ez nagy előny, állítja – nem is korholom érte,
családi hagyatéknak ezt hagyta rája
sok hátsógondolattal hátulravasz papája.
III. Henrikkel (1557- 1589) aztán ki is halt a Valois dinasztia. Jött a IV. , a navarrai Bourbon, akinek Párizs megért egy misét. Viszont fejét a forradalom alatt elvesztette, az csak nemrég került elő egy nyugdíjas adóhivatalnok pincéjéből.