A skótokról mindenkinek ugyanaz a két dolog jut az eszébe.
1494. Edinburgh. „8 hordó árpamaláta John Cor barátnak, hogy főzzön ő ákvávitét a király számára”
– áll a kincstári bizonyalton. Ez az első írásos feljegyzés a skót whiskyről. Amikor az ital már széles körben elterjedt, mint gyógyszer, mely lassítja az öregedést, világosítja az elmét, élénkít. Jó vízkórságra (erre különösen javallott), segít a szoruláson, jót tesz az epének, tisztítja a vesét, hasznos felfúvódás ellen, védi a fejet a szédüléstől, szemet a vakulástól, nyelvet a selypítéstől. Jó izomsorvadásra, kézremegésre és minden egyéb nyavalyára – derül ki egy XVI. századi krónikából. A gyógyszer növekvő népszerűsége felkeltette a Skót Parlament figyelmét, s történt, ami szokott. Adót vetett ki az árpára és a whiskyre. Anglia és Skócia egyesülése, 1707 után a kivetett járulék tovább nőtt, annyira, hogy a pálinkafőzők illegalitásba vonultak. A lepárlók a hangával borított dombok zeg-zugaiban, hasadékaiban működtek tovább. A dombtetőkön figyelők álltak, hangjelekkel figyelmeztettek, ha adószedők tűntek fel a környéken. Akik gyakran és véres harcokba keveredtek a pálinkafőzőkkel. A whisky-főzés szabadsága nemzeti ügynek számított. A skót lelkészek a szószék alatt rendeztek be kis italraktárt, és a palackokat szükség esetén koporsókban szállították tovább.
Így ment ez 150 éven keresztül. Annak ellenére, hogy a felfedezett és elkobzott lepárlók száma évi 14 ezerre rúgott, még 1820-ban is a fogyasztás több mint felét az illegális főzdék adták. Végül Gordon hercege, akinek földjein a legkitűnőbb whisky termett, javaslatot tett a kompromisszumra, mely 1823-ban megszületett.
Sonny Boy Willimason sem vetette meg a whiskyt.
1948. Chicago. South Side. Rablógyilkosság. 34 éves volt.