Adam Stephens és Tyson Vogel 12 évesen kezdtek el együtt zenélni. Hogy akkor mit csináltak azt ugyan nem tudom, de 2002-ben 20 evesen megalapították a Two Gallants nevü együttest és neki is kezdtek a turnézásnak. Nem sokkal később, olyan 2007 tájékán ültem a gépem előtt egy Streets of San Francisco nevü válogatást hallgatva, amikor egyszer csak ezt hallottam:
Ez úgy meglepett, hogy még a LoTRO-ból is azonnal kiléptem megnézni, hogy ugyan már kik ezek az emberek. Persze akkor még mit sem sejtettem arról, hogy ez a szám azért elég téves képet ad a duóról, lévén hogy ezen kivül még van vagy két számuk aminek ehhez hasonló a tempója. Az igazi erősségük ezzel szemben a 6-9 perces balladák írása, ami egy kicsit fura gondolat elsőre, de meg lehet vele barátkozni, vagy legalábbis nekem nagyon könnyen sikerült.
A srácok amúgy népszerüsödnek, bár állítólag még mindig az a legnagyobb médiavisszhangot kapott esemény, amikor egy koncerten valami jóravaló rendőr fölment a szinpadra és teaserrel sokkolta a bandát. De ez nem változtat azon, hogy a zenéjük teljesen jó, pláne élőben, lévén hogy némi utcazenélés is volt a karrierjükben, igy amit az albumon lehet hallani, azt valóságban is majdnem úgy adják vissza, csak jobban.
Persze ha a standardot nagyon magasra rakja az ember, akkor utána nehéz megfelelni, ezért én az első két albumukat emelném ki, a harmadik nekem személy szerint annak a hibának az ékes bizonyitéka, amikor egy banda úgy érzi, hogy "ez" az ő stílusuk, és "ilyen" számokat kell írni, mert míg az első kettő tele van változatos történetekkel és változatos tempójú számokkal (középtempó, lassú, még lassabb, nagyon lassú), a harmadikon minden számnak még a hossza is majdnem ugyanolyan, arról nem is beszélve, hogy a témájuk egyöntetüen az elbaltázott szerelmi kapcsolatok. Nem mintha ez korábban nem tünt volna fel a számokban, de azért nem ez volt az egyetlen múzsa.
Azt szintén meg kell említenem, hogy a banda nagy erőssége a dalszövegek. Nem egy Fényfehér urat kell azért elképzelni, meglehetősen hagyományos, inkább a 20. század elei formára hasonlít szakszerütlen véleményem szerint, de na, meg kell hagyni, szépek, és ugyanakkor a századvégi utcazenész alkoholtól ittas és szegénységtől megfáradt életérzésével van megfüszerezve, ami az összes tragikus történetnek egy igen érdekes, keserédes ízt ad. De szavak helyett álljon itt egy másik nóta a publikum örömére: