Kucka Péter
(1923-1999)
Nyírségi napló (1953)
6 Debrecenben egy padra telepedve
az égre fordítottam szememet,
talán, mert vágyódtam a végtelenre
e városban, hol döngő verseket,
rezes ritmusokat dobolt a lelkén
egy komoly füvész: Fazekas Mihály,
és életről meg halálról merengvén
rózsák közt Csokonai szobra áll.
Mondom, az ég felé néztem a térről,
de, mint a könnyen s gyorsan fáradó
ember, ki síkról meredekre tér föl,
mint jókedélyű, csendes utazó,
szemem nagyon hamar megállt pihenni
egy vasbetonház szürke oldalán.
Nem nagy dolog vonzott. Köznapi. Semmi.
Egy férfi és mellette egy leány.
az égre fordítottam szememet,
talán, mert vágyódtam a végtelenre
e városban, hol döngő verseket,
rezes ritmusokat dobolt a lelkén
egy komoly füvész: Fazekas Mihály,
és életről meg halálról merengvén
rózsák közt Csokonai szobra áll.
Mondom, az ég felé néztem a térről,
de, mint a könnyen s gyorsan fáradó
ember, ki síkról meredekre tér föl,
mint jókedélyű, csendes utazó,
szemem nagyon hamar megállt pihenni
egy vasbetonház szürke oldalán.
Nem nagy dolog vonzott. Köznapi. Semmi.
Egy férfi és mellette egy leány.
Az erkély, mint egy nagyobb fecskefészek,
a ház falához biztosan tapadt,
ők egymás végtelen szemébe néztek,
tükörbe, amely villant vágyakat,
tükörbe, amely csillogóbb az égnél,
mert benne van a múlt, jövő s jelen,
tükörbe, amely szebb minden tükörnél,
mert élő értelem és érzelem.
Ó, közönnyel bírkózó régi költők,
tüdővészben elpusztult dalnokok,
kik korotokban érezvén a börtönt,
lantot verve nekünk daloltatok,
nem szívhattátok mélyre a szabadság
oxigénjét s nektek a szerelem,
Améli s Lilla, mécs volt csak a rabság
zord idejében, kátrány éjjelen.
Az erkélyen, két szerelmes szelíden,
egymást csókoló szemmel csendben állt,
s talán nem tudták, de érzelmeikben
Csokonai győzte le a halált,
én lent a padon ültem és merengtem
a mulandóság és élet felett, –
a végtelent egy percig sem feledtem,
de nem emeltem égre szememet.
a ház falához biztosan tapadt,
ők egymás végtelen szemébe néztek,
tükörbe, amely villant vágyakat,
tükörbe, amely csillogóbb az égnél,
mert benne van a múlt, jövő s jelen,
tükörbe, amely szebb minden tükörnél,
mert élő értelem és érzelem.
Ó, közönnyel bírkózó régi költők,
tüdővészben elpusztult dalnokok,
kik korotokban érezvén a börtönt,
lantot verve nekünk daloltatok,
nem szívhattátok mélyre a szabadság
oxigénjét s nektek a szerelem,
Améli s Lilla, mécs volt csak a rabság
zord idejében, kátrány éjjelen.
Az erkélyen, két szerelmes szelíden,
egymást csókoló szemmel csendben állt,
s talán nem tudták, de érzelmeikben
Csokonai győzte le a halált,
én lent a padon ültem és merengtem
a mulandóság és élet felett, –
a végtelent egy percig sem feledtem,
de nem emeltem égre szememet.