„A benned nyugvó szellemi egység Magyarország fizikai egységének immár egyetlen bizonyítéka. Mutass könyveidre Ady Endre! Mutass szívedre Ady Endre! Mutass hitedre Ady Endre! Mutass a magyar lélek birodalmára, a te szellemi országodra, amelyet nem száll meg sem cseh, sem oláh, sem szerb, sem német s mely a jövendő magyarok örök országa. Ebben az országban a te utadon akarunk járni s kívánjuk Ady Endre, testvérünk, barátunk, drága jó Bandi, hogy mihamarébb gyógyultan, sokáig járhasd velünk azt a nyílt utat, melyet te törtél, melyen, mint hív csatlósaid, boldogan járhassunk, mint oly rég megszoktuk, utánad, mindig csak utánad.”
Aztán a kormány gyorsan a nemzet halottjának nyilvánította és vállalta a temetés megrendezését. Erre Hatvany Lajos így emlékezett vissza: „A halál napjának délutánján a Pesti Napló szerkesztői szobájában egybegyűltek: Jászi Oszkár, Babits Mihály, Móricz Zsigmond és a kultuszminisztérium kiküldöttje: Czakó osztálytanácsos. (…) A tanácsos úr kezében egy nagy kék árkus papír volt: a Mikszáth temetéséről szóló akta: „ehhez a költségvetéshez tartsuk magunkat.”
Adyt a Nemzeti Múzeum előcsarnokában ravatalozták fel. A kormány koszorúján, a piros-fehér-zöld szalagon ez állt:
„Az a kormány, amely azzal a bús és nehéz föladattal tisztelt meg, hogy a részvét és kegyelet szavait tegyem le Ady Endre koporsójára, igaznak érzi azt, amit a népnek és nemzetnek, művészetnek és forradalmi akaratnak ez a nagy halottja prófétás szavakkal hirdetett:
Vagy bolondok vagyunk és elveszünk egy szálig,
Vagy ez a mi hitünk valóságra válik.”
Egy vers, az utolsók közül:
Óh, bujni barlangokba,
Mélybe, lágyba és sokba,
Csak életünk kedvének
Ne legyen soha fogyta.
Most vagyok nagyon gyermek,
Jöjjenek a szerelmek
Ingermetlen és rosszul:
Gyermeket hogyha vernek.
Bujtass el, drága sorsom,
Én szép vállamon hordom
A Mának szörnyüségét
S játszok félő akkordon.