Kuczka Péter (1923–1999), költő, író, újságíró, műfordító. 1948–1956 között pártfunkcionárius és a Magyar Írók Szövetsége titkára.
Magvető, a magyar parasztifjúság hetilapja, 1948. (A képre kattintva el tudod olvasni annak szövegét!)
Ez a Morvay a folytatásban Gombó Gergelynek, a falu legnagyobb gazdájának és a plébánosnak biztatására kilopja a földműves szövetkezet új traktorából a porlasztót, hogy a dolgozó parasztok ne tudjanak szántani, és rászoruljanak Gombó igájára. Ám végül fény derül az ármányra, minden jóra fordul és ahogy a cím mutatja.
1954 után az irodalmi ellenzék aktív tagja. A forradalom alatt az Országos Nemzeti Bizottság titkára. 1957–1964 között kitiltották az irodalmi életből. A hatvanas évek végétől a tudományos-fantasztikus irodalom hazai meghonosítója lett.
1953 nyarán, Nagy Imre reformprogramjának közzététele után a párt felhívására több írótársával együtt vidékre utazott, hogy tapasztalatokat gyűjtsön. Útjának eredménye alábbi költeménye. Hét részletben.
Nyírségi napló
1 Valahonnan a végtelenbe csorgó,
sárga földekről, a szomorúság
megülte tájról, hol a napraforgó
csak barna üszökké perzselt virág,
ahol a krumpli sorvad a homokban
s a kukorica még szárán aszik,
oly messziről, hogy nem is tudni honnan
halk nótafoszlány botlott fülemig.
Hogy nóta volt, vagy dallamos kiáltás,
nem engedte tudni a messzeség,
a fakó földek, akácok s a csámpás,
rozzant tanyák s az októberi ég, –
de mintha egy kortytól a szomjúzónak
teste és lelke új életre kel,
szóltam magamhoz: Embere a szónak,
hallgasd csak, ott valaki énekel.
Ha pillanatra is, hát hogy feledted
éppen panaszok, s kínok közepett,
míg föld van alattad és ég feletted
a nagyszerelmű, harci éneket?
És ha énekre nem telne erődből,
akkor kiálts, mert talán az segít,
hisz hangod van és szíved dörömböl,
hogy tedd az idő nagy parancsait.
Az őszi ég alatt sárgák a földek
és mint a gaz, nőtt a vonakodás,
a napraforgók között a szél csörtet,
és elhagyatott a kukoricás.
Jó rendelet jön s gyakran gonddá torzul,
amíg eljut a messzi falvakig.
De az akarat a baj ellen fordul,
a Pártbizottság fenn van hajnalig.
Itt még valaki munkárahajolva,
– tán krumplit szed, tán tartja az ekét, –
a messzeségben rágyújtott a dalra,
halld meg és folytasd hittel énekét.
sárga földekről, a szomorúság
megülte tájról, hol a napraforgó
csak barna üszökké perzselt virág,
ahol a krumpli sorvad a homokban
s a kukorica még szárán aszik,
oly messziről, hogy nem is tudni honnan
halk nótafoszlány botlott fülemig.
Hogy nóta volt, vagy dallamos kiáltás,
nem engedte tudni a messzeség,
a fakó földek, akácok s a csámpás,
rozzant tanyák s az októberi ég, –
de mintha egy kortytól a szomjúzónak
teste és lelke új életre kel,
szóltam magamhoz: Embere a szónak,
hallgasd csak, ott valaki énekel.
Ha pillanatra is, hát hogy feledted
éppen panaszok, s kínok közepett,
míg föld van alattad és ég feletted
a nagyszerelmű, harci éneket?
És ha énekre nem telne erődből,
akkor kiálts, mert talán az segít,
hisz hangod van és szíved dörömböl,
hogy tedd az idő nagy parancsait.
Az őszi ég alatt sárgák a földek
és mint a gaz, nőtt a vonakodás,
a napraforgók között a szél csörtet,
és elhagyatott a kukoricás.
Jó rendelet jön s gyakran gonddá torzul,
amíg eljut a messzi falvakig.
De az akarat a baj ellen fordul,
a Pártbizottság fenn van hajnalig.
Itt még valaki munkárahajolva,
– tán krumplit szed, tán tartja az ekét, –
a messzeségben rágyújtott a dalra,
halld meg és folytasd hittel énekét.