Vivian Maier története
Nagy a bizonytalanság a nemzetközi sajtóban, hisz oly régen történt, hogy John Maloof 26, 27, 29 éves ingatlanügynök, az Észak-Chicagoi Történelmi Társaság elnöke 2007-ben árverésre ment, ahol megvett egy csomó negatívot, hátha talál képeket az egyik városrészről készülő könyvéhez. Nem talált. Viszont az előhívott képek teljesen megváltoztatták az életét.
1896 augusztusában a Francia-Alpokban fekvő pár száz lelkes Saint-Julien en Champsaur-ban a 16 éves Eugenie Jaussaud-ot megerőszakolja egy istállófiú. A nem kívánt alkalmi kapcsolatból 1897-ben lány születik, Marie. Eugenie szakácsnőnek szegődik el a közeli nagyvárosba, a tízezres Gapbe, majd a távoli 3 és fél milliós New Yorkba, ahova 1901-ben érkezik több gapi fiatallal együtt. Felcseperedő lánya egy kiolvashatatlan nevű olasz városban lesz szobalány. 1914-ben követi anyját az ötmilliós városba. Úgy ül fel a hajóra, hogy már tudja kinél fog szolgálni. Érkezése után kilenc nappal azzal lesznek tele a lapok, hogy valami lehetetlen helyen, Szarajevóban vagy hol, agyonlőttek valami trónörököst.
Honnan jönnek? Modernből – válaszolja a bevándorlási hivatalnok kérdésére Wilhelm Maier 47 éves mészáros, aki az ötezres Pozsony megyei város, Modor német nevét diktálja be. (Ma Modra, Szlovákia.) Maier kivándorolt barátjának levelei hatására döntött úgy, hogy útnak indul családjával. 1905-ben 230 dollárral (mai vásárlóértéken kb. 1 225 000 Ft.) zsebükben szállnak partra a világ harmadik legnagyobb német városában, New Yorkban. Csak Berlinben és Bécsben él több német, mint itt. Manhattanben az Upper East Sideon telepednek le. Apa kórházi kertész, anya (44) htb, 17 éves Alma lányuk árvaházi felügyelő, 11 éves Karl fiúk meg iskolás. Épp idejében érkeznek ahhoz, hogy lássák a 2000 méter hosszú, 37 méter széles, 102 méter magas, kétszintes, 7 sávos, 4 metróvágányos, bicikli és gyalogúttal tervezett Manhattan-híd épülését.
Az akár 1500 lakosú, Francia-Alpokban fekvő kisváros Saint-Bonnet-en-Champsaur útmestere, monsieur Bertrand feleségével és négy gyerekével 1893-ban érkezik, hogy apa elképzelései szerint dollárokat szedjenek fel a földről. „Csak le kell hajolni érte!” Nagy a tülekedés. Csak New Yorkba napi 5-10 000 bevándorló érkezik. Ők Connecticut állam egyik iparvárosában, a 7-8 ezres Torringtonban telepszenek le. Az 1880-as születésű Jeanne egy tűgyárban dolgozik. A csupasz téglafalakból és a munkafelügyelők arroganciájából 1898-ban lesz teljesen elege. Április 1.-én kilép. Fogja a fényképét és elmegy vele a stúdióba, ahol készült. Itt szeretne dolgozni. Bármit megcsinál, amit bír. Nincs mit. De ha lenne, akkor feltétlenül neki szóljon! És szól. Nyomatokat kell pakolni. És állást kap. És nem csak a tulajdonos jobb kezévé válik, de szárnyai alatt 21 éves korára a hat államot magába foglaló New England régió egyik legjobb portréfotósává válik az ekkora már teljesen egyedülálló nő. Az itteni mentalitáshoz alkalmazkodni képtelen, ebbe belebetegedő apja 1900-ban úgy halt meg, hogy gyűlölt mindent, ami amerikai. Családja visszament. A percet is elátkozták, amikor az új világ földjére tették lábukat. Jeanne Bertrand New Yorkba költözik, műtermet nyit.
Charles (Karl) Maier egy fűszeresüzletben eladó, itt ismerkedik meg az oda rendszeresen vásárolni járó Marie Jaussaud-dal. 1919. május 11.-én, a lány 22. születésnapján kötnek házasságot. 1920-ban fiú, 1926-ban lány születik: Dorothy Vivian Maier.
Hogy találkozott egymással Jeanne Bertrand és Eugenie Jaussaud?
1. Jeanne Bertrand nem hisz a szemének. Eugenie! Nem. Képtelenség. De mégis. 13 éves korukban látták egymást utoljára. Iskolatársak voltak.
2. Eugenie Jaussaud egy fényképész műtermen vagy egy újsághirdetésben meglátja a nevet, ismerősen cseng, és különben is egy francia. Bemegy.
3. Az ifjú pár, Charles és Marie, fényképet szeretne magáról csináltatni. Elmennek a legközelebbi műterembe.
1929. Gazdasági válság. A nagy. Charles Maier egy cukorkaüzem gépésze. Volt. A házassága megromlik. Külön költöznek. Marie a kislánnyal Jeanne Bertandhoz megy, fia az onnan 5 percre lakó nagyszülőkhöz kerül. Az apáról nincs adat, talán marad a bérelt lakásban. 1932-ben Miss Bertrand, Eugenie Jaussaud, Marie Maier és kislánya a válság elől hajóra szállnak. Hazamennek Franciaországba a felhők felé. Marie és Vivian annyira jól érzik magukat, hogy maradnak. Ottlétükről fényképek is fennmaradtak. Ezeket Mrs. Maier csinálta a saját gépével. 1938 nyarán, talán érezve a közelgőt, de inkább 18. évébe lépett fia miatt úgy dönt, ideje hazamenni. De hova? St. Paul Hotel, 59th street, Manhattan – diktálja be jobb híján a Normandie utaslistájára. És a család hamarosan újra együtt él.
A francia iskolába járó, angolt szinte teljesen elfelejtő Vivian filmekből és színdarabokból tanulja újra a nyelvet, édességboltban, majd ruhaüzletben dolgozik. 1950-ben újra a Francia-Alpokban, hogy átvegye örökségét. Egy évet marad. Biciklivel járja a környéket és fényképez. Visszatérte után dadaként dolgozik, amikor nem, a várost járja és fényképez.
1956-ban 1200 kilométerrel beljebb, Chicagóban vállal munkát. Egy kertvárosi, felső középosztálybeli család három kisfiának kell gondját viselnie. Mary Poppinsként érkezik: nagy kalap, hosszú kabát, hosszú szoknya, kötény, egész cipő és egy hatalmas kézitáska. Fürdőszobáját sötétkamrának rendezi be. Kimenőnapjain mopedjén száguldozik, vagy moziba megy. Barátai nincsenek (legalábbis nem tudnak róla). Magáról nem sokat beszél, de bármiről el lehet beszélgetni vele. A gyerekek imádják. Programokat, kirándulásokat szervez, s egyszer még egy döglött kígyót is hazavisz nekik. És visszavárják. 1957-ben Dél-Amerikába látogat, 1959-60-ban fél évet tölt utazgatással. Örökségéből az USA különböző helyei mellett jár a Fülöp-szigeteken, Thaiföldön, Kínában, Egyiptomban, Jemenben, Olasz- és Franciaországban. 1965-ben a Karib-szigeteken, de megfordul Kanadában is. 1972-ig marad a családnál, de a kapcsolat nem szakad meg.
1987-ben a Chicagoi Egyetem matematika professzorának van szüksége pótmamára.
– Tudniuk kell, hogy az egész életem magammal hozom ide. És az én életem dobozokban van.
– Semmi probléma. Nagy a garázs.
De a 200 dobozt mégis inkább egy raktárba viszik.
A 90-es évek eleji gazdasági válság a dadaipart is visszaveti. Dobozait raktárfülkékben helyezi el, és az olcsóbb lakbér miatt egy Chicagóval összeépült kisvárosba, Ciceroba költözik. Itt akadnak rá a hajléktalanság rémével szembenézni kényszerülő nőre a fiúk, akiket felnevelt. Egy kis zöldövezeti lakást vesznek neki Chicagoban, és fizetik a számláit. És aggódnak érte, mert nagy, éjszakába nyúló sétákat tesz a város lerobbant részein, elbeszélget a hajléktalanokkal, tanácsokat ad nekik, menhelyekre irányítja őket.
2007-ben John Maloof árverésre megy, ahol azoknak a raktárfülkéknek a tartalmát verik dobra, melyekért nem fizették a bérleti díjat. Abban a reményben vesz meg 400 dollárért (ma kb. 90 000 forint) egy dobozt, benne 30 000 negatívval, hogy talál közöttük képeket az egyik városrészről készülő könyvéhez. Nem talál. Viszont a képek láttán megkeresi a többi negatívval teli doboz vásárlóit, és megveszi tőlük azokat. A negatívok mellett előhívatlan tekercsek, fényképezőgépek, hang és filmfelvételek, illetve rengeteg újságkivágás. Csak azt nem tudni, kié.
Az egyik dobozban talál egy borítékot. Egy fotólaboré. Rajta egy név: Vivian Maier. Beüti a keresőbe. Az eredmény: John, Lane és Matthew második anyja. Egy szabad és rokonszenves lélek, aki varázslatos hatással volt mindazok életére, akik ismerték. Bármikor kész volt véleményt mondani, tanácsot vagy segítő kezet adni. Filmkritikus és kivételes fényképész. Egy igazán különleges ember, aki nagyon fog hiányozni azoknak, akik hosszú és csodálatos élete alatt szerették és tisztelték. Emlékét megőrizzük.
2008 karácsony tájt elcsúszott a jégen, beverte a fejét. A legjobb orvosokat és ellátást kapta, de soha nem jött rendbe teljesen. Egy szanatóriumban halt meg 2009. április 21.-én. Pár nappal azelőtt, hogy Maloof megtalálta a nevét. Képeit (talán az 1957-ben elhunyt Jeanne Bertrandon, és a gyerekeknek megmutatott néhány darabon kívül) 2007-ig senki nem látta. Hamvait abban az erdőben szórták szét, ahová annak idején vadepret szedni vitte fiait.
John „I eat coffe” Maloof életét a gyűjtemény feldolgozásának szentelte: 100 000 fekete-fehér negatív, 20-30 000 színes dia, 3000 papírkép, 2000 előhívatlan, főleg színes roll film és 100-nál több 8 mm-es film az 1952-1990 közötti időkből. Nagy részük még feldolgozatlan. Rajta kívül még ketten rendelkeznek jelentősebb gyűjteménnyel.
Vivian Maier első képe 2008 nyarán, még név nélkül került fel az internetre. Első kiállítása 2010-ben nyílt meg Dániában. Első albuma tavaly jelent meg. Életéről film készül.
Budapesten a Mai Manó Házban november 25.-ig láthatók képei.
Vivian Maier Facebook
A felhasznált Vivian Maier képek a Maloof kollekció darabjai.