Pedig ennek a történelmi tényeket tartalmazó rettenetes írásnak a Blikkben kellene megjelennie. Hogy minél többen megtudják, Márai Sándor bizony nem méltó arra, hogy továbbra is állami irodalmi díjat és irodalmi programot nevezzenek el róla. Posztumusz odaítélt Magyar Művészetért Díját vegyék el, emléktábláit szedjék le, szobrait távolítsák el! Mert „érdemtelenné és méltatlanná vált azon magyargyalázó kijelentései után, amelyeket” Naplójában papírra vetett.
Kertész Ákos elismeréseit vitatják, kijelentéseit nem. Pedig nem ártana beszélni róluk, mert szembe kellene végre néznünk a tényekkel, amit nem csak akarat, de ismerethiány is gátol.
1. A legfájóbb, hogy genetikusan alattvalónak nevezte a magyarokat, akiknek 94%-a évszázadokon át élt szolga-sorban, azaz volt jobbágy. A papságot is beleszámítva 5%-ra tehető a különböző rendű-rangú nemesek száma. A ma- gyar etnikum szabad királyi városi polgárainak száma alig 1%. S mint tudjuk, a városi levegő szabaddá tesz. Ősi vagy elnyert szabadságukat védelmező, kivételezett helyzetű, vagy szabadságukat megvásárolt néhány paraszti csoportot leszámítva 1853-ig így oszlott meg a magyar társadalom. Ekkor szűntek meg a nemesi előjogok, és lett személyében szabad minden jobbágy. Ám a többség, a nemesség elszegényedett részével egyetemben földönfutó, napszámos, cse- léd, alkalmi munkás lett, szóval szolgai állapotban maradt. És annyira képzetlen volt, hogy legfeljebb ipari segédmun- kára volt alkalmas, így nem csak a szakmunkások, de a betanított munkások sem voltak magyarok. Amit a magyar társadalom szerkezetének, és ahhoz foggal-körömmel ragaszkodó magyar nemességnek köszönhetünk. Akik előjogaik eltörlése után sem mondtak le kivételes társadalmi státuszukról, amire csak keveseknek adott alapot birtokaik nagy- sága. Ők mezőgazdasági nagyüzemüket igazgatták. A köznemesség a jogtudományt, a hivatali vagy a katonai pályát tartotta magához méltónak, a kereskedést és a pénzügyekkel való foglalkozást pedig lenézte.
A magyar társadalom kódolását az uralkodó és mintaadó kisebbség nézőpontjának köszönheti. A kiegyezés utáni Ma- gyarországot 1875-95 között kormányzó Tisza Kálmán pártjának parlamenti képviselőit mamelukok névvel illették. A mamelukok az egyiptomi szultán testőrsége voltak, akik vakon engedelmeskedtek uruknak. De a cikornyái miatt neo- barokknak nevezett, egyébként 1938-ig gazdaságilag liberális Horthy-érában 10 éven át miniszterelnök Bethlen is sza- vazógépet csinált pártjának parlamenti frakciójából. Olyan ügyesen, hogy akkor is engedelmeskedtek neki, amikor már nem ő volt a kormányfő. Egészen addig, míg Gömbös Gyula beválasztatta saját garnitúráját. Abból, hogy a kormányfők- nek is csupán szolgákra volt szüksége következtethetünk a társadalmi viszonyokra. Amit nem illett kritikával illetni. Amikor Féja Géza 1937-ben le merte írni a valóságot „hajdani” urai földjén ingyenmunkára kényszerített szegényparaszt- ságról, nemzetgyalázásért perbe fogták, elítélték, állásából eltávolították. És arra emlékszel mi volt a kor köszönése? Alá szolgája.
Ami annyira beleivódott az emberekbe, hogy amikor a bután megtámadott orosz kolosszus értelemszerűen elsöpörte a hangsúlyozottan keresztény, úri Magyarországot „elterjedt a híre, hogy a helybeli mészáros húst mér. Elmentem hozzá és megkértem, adjon egy darab bélszínt. A mészáros szigorúan mondta: „Nem lehet, kérem, mert a bélszínt már rezer- váltuk a főbíró úrnak.” Ez a mondat 1945. február 2-án hangzott el, négy héttel azután, hogy az oroszok megszállották Leányfalút. Tökéletes mondat. Egy szolganép minden tapasztalata él benne; s az, hogy Magyarországon évszázad kell hozzá, míg a mészáros és a főbíró megtanulják, hogy ezen a mondaton ment tönkre a nemzet. S valószínű, hogy a fő- bíró elébb tanulja meg ezt az igazságot, mint a mészáros.” – írja Márai Naplójában.
És igaza lett, mert a háború utáni felfordult világban tovább élt az orosszal súlyosbított magyar hagyomány. Aki eddig alul volt, úgy kezdett viselkedni, ahogy egykori uraitól tanulta. Annyi különbséggel, hogy előjogait máshonnan származ- tatta. Egy vicc az ötvenes évekből:
A körfolyosós pesti bérház udvarán egy lakó ordítozik:
– Viciné! Viciné! (= az alházmester felesége)
Hirtelen kivágódik egy földszinti lakás ajtaja, s egy termetes asszony csípőre tett kézzel szól a lakóra:
– Na mit ordít? Nem vagyok süket! Különben is vegye tudomásul, hogy nem vagyok viciné, mert tegnap óta az uram államtitkár… és ha nincs ez a rohadt rendszer, akkor én most méltóságos asszony vagyok.
A rá következő Kádár-rendszer a szocialista láger legvidámabb barakkja lett. Ahol az őrök, de még az igazgatóság sem mondhatta el magáról, hogy szabad. Legfeljebb szabadabb. Aztán 1989-ben váratlanul nyitva maradtak a zárkák. A rá- csokkal együtt tűnt el a börtön is, amiről az emberek azt képzelték, hogy az övék, és ahol most bevezetik a svéd álla- potokat. De a szabadságban nemcsak a börtön több évtizedes megszokott rendje, a priccs biztonsága szűnt meg, ha- nem a közös viszonyítási alap is, ami a rács volt. Ezek hiánya miatt a társadalom egy csoportján magyarságra vetített, addig lappangó üldözési mánia hatalmasodott el. De ami nagyobb baj, úgy tűnik humorérzékünk is odabent maradt. Pedig ez itt Eldorádó, ahol nyolc általánossal is milliárdokat lehet sikkasztani.
2. A dicsőségesnek tartott magyar történelem tragikus fejezeteinél hajlamosak vagyunk megfeledkezni az esemé- nyek bekövetkeztében viselt felelősségünkről. Tatárjárás, Mohács, Trianon és az Átkos, amiből a mostani szép új világ kifejlődött, mind következmény. A Holocaust sem egy felülről ránk erőszakolt valami. Mert „az a betéti társaság, mely „Szegedi Gondolat” cégére alatt huszonöt éven át kihasználta az országot, nem csak arra vigyázott, hogy megszűrjön és megfélemlítsen minden magasabbrendűbb szellemi igényt, kedvét és szárnyát szegje minden igaz tehetségnek, s a származási és világnézeti privilégiumok jogán lefölözzön minden hasznot, ami a zsíros televényből felbuggyant. Nem, vigyáztak arra is, hogy sajtójuk megfelelő kísérőzenét cincogjon e vállalkozáshoz, s amíg az előtérben hazafias bariton- ok és buffók pöfetegen énekeltek, a sajtó zenekara örökké két dallamot játszott: a bolsevizmus és a zsidókérdés tételeit ismételgették.” Ezt Márai írja Naplójában 1944-ben. Ezt meg Kertész Ákos 67 év múlva: „a Holocaustért egyedül a ma- gyar a felelős, mert a magyar nép az (a német néppel ellentétben), amelyik se be nem vallotta, meg nem gyónta a bű- neit, se töredelmes bűnbánatot nem tanúsított, se meg nem fogadta, hogy soha többé, se bűnbocsánatért nem esde- kelt. Így aztán nem is kapott soha föloldozást!” Miért is?
A félmillió jogaitól és vagyonától megfosztott magyar állampolgár közül egy így emlékszik vissza 1944-es deportálása előtti, gyűjtőtábori élményeire: "Az asszonyokat a motozónők vették a legmegszégyenítőbb módon és eszközökkel ‘kezelés’ alá, rendszerint minden eredmény nélkül. Azután jött a gumislag, és még ma is, harminchét év múlva, amikor e sorokat írom, megborzadok az akkor átélt szörnyűségek hatására. Ezeknek a szerencsétlen és ártatlan nőknek a mellét verték gumicsővel… Ahogy a nők elmondták, teljesen megkékült a mellük, amely később legtöbbször gyulladásba is jött. Mindenkit azért vertek: adja elő az elrejtett értékeit…Több idős asszonynak nem jött le az ujjáról az esetleg negy- ven-ötven évvel ezelőtt felhúzott jegygyűrű…Hamarosan ráspolyt és harapófogót kerítettek a csendőrök…A vér elöntötte a kezeket.”
Vagy. „L. Városban. A. zsidó orvost elvitték munkatáborba, ötéves gyermekét a gettó lakosaival együtt vagonban Len- gyelországba; de a rendelő a helyén maradt. A. iskolatársam volt. Rendelőjét korszerűen rendezte be, röntgengéppel, elektrokardiogrammal. Mindez vidéken ritkaság. A rendelőért, a röntgengépért, a felszerelésért ketten vetélkedtek: a helybeli tisztiorvos s egy belgyógyász. A rablók nem tudtak megegyezni. A vitából lovagias ügy keletkezett, párbaj. Mert mi lovagias nép, úri emberek vagyunk, kérlekalásan” – írja Márai naplójában 1944. június végén. Az írónak „a nagy rablók mellett csaknem ellenszenvesebbek a kis gyávák, akik e tűzvészben sunyi mosollyal és gyáva aggállyal ezüstkanalakat mentenek. Pislognak és helyezkednek. Mennyire megvetem őket! A bűn kollektív, melyet elkövetnek, tehát a bűnhődés is kollektív lesz. Ezt sem tudják?” Nemcsak ezt. Azt sem, hogy 1946-ban pogromok voltak Magyarországon.
„Ezen nem lehet lélekben túlesni, ez az, amibe nem lehet belenyugodni, nem lehet napirendre térni fölötte, nem lehet ott folytatni, ahol abbahagytuk,” – írja Márai. Hiába, mert megint ott tartunk. Magukat demokratának mondó önkormányzati képviselők sorra szavazzák meg a fajvédő és fasiszta magyar miniszterelnök, Márai szavaival: a zupásőrmester és otromba parvenü Gömbös Gyula díszpolgárságát; a Jobbik húsvéti hírlevelében vérvádat reklámoz; a Magyar Tudomá- nyos Akadémián televíziós műsorának szellemiségéért Széchenyi-díjjal tüntetnek ki egy szélsőjobboldali újságírót.* Az aktuson az akadémia elnöke, az első Orbán-kormány oktatási minisztere ünnepi beszédet mond. Jóindulatúan azt kell gondolnom, nincsenek tisztában a tényekkel, tehát az összefüggésekkel sem. És ha ők sem, akkor az egyszerű ma- gyar állampolgár, tisztelet a kivételnek, még kevésbé. Elsősorban miattuk kell tisztába tenni a nemzet lelkiismeretét. Nyilvánosan, érthetően, politikusmentesen. Ha nem tesszük meg, nemcsak Nobel-díjasaink 80% -áról meg a golyós- tollról kell lemondanunk, hanem egy felszabadult, élhető Magyarországról is. Ezért ha más nem, én köszönöm Kertész Ákosnak, hogy megírta levelét, amivel lehetőséget adott nekünk, hogy mítoszok nélkül szembenézhessünk végre történelmünkkel.