Vannak dolgok, amiket az ember nem csinál a legnagyobb kétségbeesésében sem: nem iszik magában & nem néz Tom Cruise-filmeket.
Tapasztalatból mondom, láttam hármat. A Top Gun szerencsére elég régen volt ahhoz, hogy igaz se legyen, klampókoromban leadta a tévé, akkoriban jobban el voltam foglalva életem első viszonzottnak látszó szerelmével. A Különvélemény egy különösen szar film, ami azért nagy szó, mert egy Philip K. Dick ötlet elbaszása nem kis meló. A Különvéleménynek sikerült, a recept Spielberg Tom Cruise-zal. Tényleg pocsék film, nekem elhiheted, láttam kétszer. A Spielberg-féle túlzó hatásvadászatot még beveszi a gyomor, de Tom Cruise fejét már nem [főleg mikor a felelősség rettentően kvintesszenciális létkérdéséről való szívet & agyat emésztő elmélkedést próbálja hitelesen eljátszani]. Ennél a palinál nincs tenyérbemászóbb arcú ember a világon azóta, hogy a legpletykásabb szomszédom [azután, hogy lehúzott harminc évet a csőgyárban & huszat a szomszédai skrupulózus megfigyelésével] idejekorán távozott az örök vadászmezőkre. Az Eyes Wide Shutban végre megkapta a tökéletesen neki illő szerepet – & per se én ezt nem tudtam, mert tényleg megígértem magamnak, hogy soha többet Tom Cruise arcát nem nézem önként. Per se idővel ez a fogadalmam is a többi sorsára jutott, én meg azon vettem észre magam, hogy olyan filmet nézek, amiben szerepel. Mi több, még élvezem is.
Pedig ez is egy nagyon rossz film, csak máshogy. A film, mint mesterség, fényérzékenység & mítosz: szinte tökéletes, jó lenne nézni, ha nem arról szólna, amiről. Az ember legfontosabb, nem amputálható, géppel nem helyettesíthető részéről szól: ha gyengéden hazudni akarunk, esendőségnek hívjuk, ha pontosan fogalmazunk, romlottságnak. Ne reménykedjünk: Kubrick nem volt negédes, sem gyengéd, a filmje éles & pontos, szike egy jó sebész kezében. Fog minket, & feltár.
Rettentő alattomos dolog ez, majdhogynem gonosz. Csinálni egy tiszta, tökéletes, remekül időzített filmet, ami szemnek-fülnek öröm, & ad elég alapanyagot ahhoz, hogy míg nézed, folyton járjon az eszed, kicsi dolgokat, tudod, olyat, amitől a filmet szépnek találod, magadat meg okosnak; egy olyan filmet csinálni, ami után akaratlanul is szembesülsz azzal, hogy szar alak vagy.
Stanley-nk fog egy Schnitzler-novellát [amit nem olvastam, viszont olvastam elég Schnitzlert ahhoz, hogy szeressem – valahogy egy polcra került nálam Roth-tal & Selbyvel, mert mindhárman magyarázkodás, színezés nélkül, egyszerűen a történetükre hagyatkozva mutatják meg, hogy mennyire gonosz bír lenni az ember], felengedi a maga döbbenetes vizuális talányával [azzal, hogy mindegyik filmjét valahogy úgy sikerül megcsinálnia, hogy minden egyes kép, & minden egyes képen minden egyes tárgy, minden egyes színészi gesztus, hangszín, tekintet – minden francos színészi hajszál is, ha már itt tartunk – tökéletesen belesimuljon abba a képnyelvbe, amit kitalált a filmjéhez, & ami váratlanul tökéletesen passzol a történethez, amit elmesél, & ami minden filmjében kiszámíthatatlanul új nemcsak a maga idejéhez & helyzetéhez képest, hanem Kubricktól is], & megszórja néhány kiszólással & idézettel [ami kimondottan kegyetlen dolog: ülsz, nézed a filmet, & egyszercsak oldalbabök az alkotó elme, majdnem megugrasz ijedtedben]. Egy ilyen idézetet elmondok most, annyira ügyes, annyira elegáns dolog. A filmben van két bál, az egyik a legelején, mikor még ismerkedünk a karakterekkel, egy pedig a közepe táján, feszültséget halmozni hűvös halomba. A két bál egymás ellenpólusaként áll a filmben, & mégis összetartoznak, ha összegyúrjuk őket, az összes látványelemüket: a házigazda & tökéletes asszonya a lépcsőnél fogadja a vendégeket, mindenkihez van pár jó szavuk, mielőtt beterelik őket a vendégseregbe, a furcsa fényáradat, a labirintusszerű helyszín, a pucér, csak fejdíszt viselő nők – na mi jön ki? hát Woland moszkvai bálja. & minden részletben ilyen szívhezszólóan alapos, két és fél órán át. Ha már itt tartunk, amúgy is sokfelé emlegetik, hogy a második bálnál milyen szemtelen trükkel csinált egyszerre félelemetes & földöntúli hangulatot: fogott egy [talán román?] templomi kóruszenét & fordítva játszotta le. [Arra, hogy milyen hatású a zene, mondok egy példát: az én virágsziromlelkű kutyám ha meghallja, fölkel & kimegy; ilyet ezzel a reverzkórussal, az Exploiteddel meg a Haino Keijivel csinál csak.] & nem lehet nem imádattal tapsikolni, ha belegondolsz, hogy mennyi különféleképpen nyomasztó figurát összegereblyézett a mellék- & kevésbé mellékszerepekre. Tökéletesre polírozott látvány a lehető legrondább témához. Kubrick.
Szóval végignézed a filmet, elég hosszú ideig elvagy azzal, hogy kóstolgatod, ízlelgeted, nyalogatod az aprólékos tökéletességét, aztán már csak kérdezni tudsz.
Mi a bajuk ezeknek az embereknek? Hát megvan mindenük, wasp, entellektüel, csinosnak mondott pár, magazincímlapra való gyerekkel, jól élnek [úristen, az a lakás, mekkora!], & még csak azzal sem vádolhatnád őket, hogy belelaposodtak ebbe a minta-nagypolgári életbe, mert alkalmankint azért előveszik a kis fémdobozt meg a kingston papírt & alaposan beszívnak. Miért látszanak akkor unottnak? Ott a feleség, miért köt bele a férjébe? Miért megy el egész a legvégéig, addig, ami mindkettejüknek fájdalmas & megalázó is? Mit akar? & vajon számít arra, hogy mit ér el vele? Hogy mennyire futja a férjétől [aki egyébiránt pont a veszekedésük elején majdhogynem kimondta, hogy ő márpedig tökéletes]? Ja, meg úgy egyébként, miért gondolja a férj, hogy ő annyira tökéletes? Miért hiszi azt, hogy orvosnak lenni a lehető legmenőbb dolog? De tényleg, emlékszel, hogy lépten-nyomon úgy mutogatja az orvosi kamarakártyáját, mintha valami FBI-igazolvány lenne? Hát nem röhejes? & az talán nem röhejes, hogy apa a veszekedésük hatására egy szánalmas bosszúhadjáratba kezd, nekiáll járni a várost azzal az elszánt elhatározással, hogy akkor ő most megdug egy nőt, ha beledöglik is? & hogyan sikerül neki nulla dugást összehozni úgy, hogy hat nő is felkínálkozik neki? Vajon anyu mit szólna, ha rájönne, hogy magabízó kis férje még erre se képes? Hogy ahelyett, hogy kiereszti a gőzt, fel-alá fog vergődni a városban, ahol lépten-nyomon graciőz szégyentelenséggel dörgölik az emberek egymás orra alá ennen szexualitásukat? Ahol egy sihederbanda döbbenetesen kidolgozott nyelvezettel buzizza le aput, ahol lolitakomplexusos lánykák hirdetőoszlop-alkatú japánokkal hancúroznak az apjuk boltjában, & ahol ugyanez az apuka gyakorlatilag tevékenyen prostituálja a lányát, ahol bármelyik sarkon kedves hangú kurvába lehet botlani, ott hogy képes nem felcsípni valakit, ha elhatározta? Visszafelé sül el apu bosszúhadjárata, de akkor sem adja fel, menetel tovább: ha egy rettenetesen túlfűtött város nem volt neki elég, hát majd egy alaposan túlmisztifikált szeánsz megteszi. & mit csinál apu? Sétafikál körbe-körbe, miközben körülötte folyik a tömeges humántetrisz – & nem dug félre, nem, annál sokkal bénább: beleszeret egy ismeretlen nőbe. Első látásra, ártatlanul, mint egy tinédzser. Pedig azt sem tudja, hogy ki [megjegyzem: eltéveszthetetlen haja van, minden nőnemű néző tudja, ki az a maszkos lány, körülbelül másfél másodperc után]. Aztán meg mikor nagy-nehezen rádöbben, kibe is szeretett bele, csak az összetört szívű lovag gesztusa marad: megkeresni aki ezt tette & megfizetni neki. Igen, apu belefog a második, az elsőnél is kisstílűbb & hiábavalóbb bosszúhadjáratába. Hát, ezért illik annyira ez a szerep Tom Cruise-nak: ez a szerep a maga világának kikezdhetetlenségében, a saját maga igazában & tisztaságában vakon hívő emberé. Majdhogynem drukkolok neki, hogy törjön meg. & csettintek: igen, ez aztán az álomvilág. Kubrick érti a dolgát. Vele párhuzamban anya pedig otthon alszik, álmában a humántetrisz oldalán van, anyának álmában sikerül az, amit apa annyira-de-annyira szeretne elérni. Apa kudarcot vall, anya pedig zokog, szégyentelin, fájdalmasan. Apa mindent elmond, anya cigizik a kanapén. Apa nem veszi észre, hogy anya azt tekinti rémálomnak, amit ő hosszú ideig hiába kergetett. Apa ennyire hülye?
& akkor tényleg – anya mit szeret apán? Miért ragaszkodik hozzá, mikor apa egyrészt hülye, másrészt pitiáner, ráadásul még unalmas is az életük. Mit lát benne, amit mi nem? & mi a film vége? Megbocsátás vagy megalkuvás?
Kubrick olyan gondosan körbepakolja a történetet látvánnyal, hanggal & talánnyal, hogy majdnem eltakarja. Kis szerencsével megúszhatod a filmről beszélést annyival, hogy kielemzed a formátumválasztást, a szabadkőműves-illuminátus-titkostársaságos szimbolikát, azt, hogy Victor Ziegler vajon tényleg az ördög-e, Nicole Kidman seggét, hogy lehet-e a banális nyomasztó, a zeneválasztást, a színek & fények szubtilis aláfestő játékát, & egyszer sem kell belegondolnod, hogy te ugyanolyan [jó esetben romlott, rossz esetben ostoba & romlott] vagy, csak épp a díszletek nélkül.
OSZD MEG / SHARE:
Címkék / Tags: Filmek Vakoknak, kubrick