Menjünk el valahová! Menjünk. Hová? Menjünk Prágába! Mindenki odamegy. Mi menjünk Brünnbe! Menjünk. 

Éjszaka érkeztünk, lekászálódtunk a vonatról, kerestünk valami erdős részt, ott töltöttük az éjszakát. Reggel megkerestük az első kocsmát. Este megkérdeztük, hogy lehet innen kijutni a város szélére, mert ott szerettük volna tölteni az éjszakát. Ó itt ez a villamos, csak felültök rá, leszálltok a végállomáson és ott is vagytok. Erdős, hegyes, dombos, ligetes területre érkeztünk. Messzebb egy tó és egy diszkó csillámlott. A helyet elneveztük poljénak. Egy bozótos részen leheveredtünk. Reggel bedobtuk a sátrat (amit dísznek hoztunk), meg az összes felesleges holmit a bozótba, felültünk a villamosra és visszamentünk a kocsmába. Így ment három napon keresztül. Nem kell piramis, meg tengerpart, ha az ember jól akarja magát érezni a barátaival. Ott reggeliztünk, ebédeltünk, vacsoráztunk. Volt, hogy olyan korán érkeztünk, hogy még nem hozták meg a sört! Ittunk limonádét.  Egy alkalommal a  rengetegből, amikor Frantisek pakolta le a söröket az asztalra, a mi kedvünkért megszólalt magyarul – Kurvá Isten. Isten básszá. Kitöröltünk egy könnycseppet szemünk sarkából. Jól esett hallani a magyar szót oly távol az otthontól. Sajnos mi nem tudtuk viszonozni kedvességét jó magyar ákcentussal fűszerezett vaskos csehszlovák trágárságokkal. Harmadik nap este szólt, hogy ez a kocsma egy sportklub épületében van, ott pálya, vannak itt zuhanyzók, ha gondoljuk zuhanyozzunk le, meg nyugodtan verjük fel a sátrat itt az udvaron, nem kell, hogy elmenjünk éjszakára. Sajnos az utolsó napunk volt ott, így kimaradt életemből a kocsmában sátrazás, de remélem még sor kerül erre is.