Recanati, egy kisváros közel az Adriához, akkor a Pápai Állam fennhatósága alatt. Itt élték kis világukat a Leopardi grófok.
Giuseppe apja, Monaldo, derék hívő ember volt, ahogy Krisztus urunk kérte, megadta Istennek, ami az istené, és a Császárnak is, ami jár neki. Minden újítást közveszélyesnek tartott. E tárgyban szerkesztett röpiratai és politikai elmélkedései minden tisztességes konzervatív körben szellemi vezéralakká avatták őt szanaszét Itáliában. Otthon rendes önkényúr, vita az nincs, viszont könnyelmű tékozló. Szerencséjére felesége – akit rideg úrnőként jellemeznek – kitűnő üzletasszony volt. A kis Leopardinak egyházi karriert gondoltak, ezért is papok nevelték, csakhogy a kisfiút jobban érdekelte a nyelv, mint a hit tan. Már gyerekként olvasott latinul, franciául, németül, majd sorban jött a görög és a héber, a szanszkrit és az óperzsa, meg az arab. A ház hatalmas könyvtárral bírt, a presztízsszempontból is összevásárolt könyvek között a szentírástól, a szakácskönyveken keresztül, az istenkáromlásig minden lelhető volt.
Kételkedek, tehát vagyok?
Halála után majd hatvan évvel két cseléd ráérős unottan takarítgatja a Ranieri- házat. Nagy csomó papirosra akadnak, végül mielőtt kidobnák, inkább megmutatják, hátha érdekel valakit. A „Gondolatok vegyes jegyzéke”, ez a 4500 lapot tartalmazó kézirat, egyfajta napló, amelyet 17 évesen kezdett írni és 1830ban használt utoljára. Ugyanúgy cipelte magával életén át, akár koszlott házikabátját, amihez a szaga ellenére annyira ragaszkodott, hogy az erre érzékeny Ranierinek szinte le kellett tépnie róla. A jegyzék azért roppan fontos, mert Leopardi itt csak magához szól, nem pedig egy általa önmagáról kialakított képnek akar megfelelni, mint életében kiadott műveiben. És Leopardi játszik, szabadon szörnyű gondolataival, remekül szórakozik és az idő sem telik üresen. Az egyedüli címzett most nem von végkövetkeztetést, hiszen „értelmünk kizárólag kételkedés útján juthat el az igazsághoz, s valahányszor bizonyosságot fogalmaz meg, eltávolodik az igazságtól.” Kételkedek, tehát vagyok? Prózai fő műve, a Rövid erkölcsi beszélgetések megjelenésekor szenvedélyes fogadtatásban részesült. Magasztalták és felháborodva utasították el, számosan kifejezetten csak a tartalmát, merthogy nyelve és logikája kifogástalan. Tartottak tőle, féltek kérdéseket feltenni, nem mertek válaszolni, nem volt bátorságuk szembenézni sem vele, sem saját magukkal. Az utókor szintén megoszlik megítélésében, sokáig csak komoly fenntartásokkal közelítettek hozzá. Leonellinek, a híres olasz irodalomkritikusnak Kaffka első elbeszéléseit idézi, de abban sem biztos, hogy voltak, vannak- e olvasói. A Vatikán szerint annyira jó a könyv, hogy indexre tette.
Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy meg tudjuk oldani a „modern ember” problémáit, ha az európai tradíció nagy értékeihez térünk vissza, úgymint kereszténység vagy humanizmus. Hát mindez hiábavaló. Ha létezik egy Abszolút Örökkévaló Igazság, akkor nem létezhet ez, a mi történeti, változó világunk, a valóságunk, amely a Semmiből lép ki és oda is tér vissza. A valóság számunkra egy átmeneti dolog, „ideiglenesen bukkanunk fel a Semmi közepén.” Ezt a helyzetet igyekszik leplezni előlünk a nyugati demokráciák hivalkodása vagy a már alig létező szocializmusok öndicsőítő diadalmenete. Fogjuk fel, hogy az élők létezése alapvető ellentmondásban áll önmagával, mert „a természetnek semmiképp nem célja, hogy gyönyört és boldogságot nyújtson az élőknek, ám ennek ellenére minden élőlény saját természetéből adódó szükségszerű, örök és kizárólagos célja, hogy gyönyört és boldogságot leljen önmagának.” Az anyag az, ami érez és gondolkodik, a szellem csak szimbólum, annak a jelölésére, ami nem anyag. A haladás, ami ugye Leopardi szerint humbug, megérlelte gyümölcsét és már 1966-tól nem jár az Egyházból való kiközösítéssel, ha egy róm. kat. az Indexen lévő, tiltott, mert káros műveket olvassa. De ugyanúgy Bűn, amit meg kell gyónni! Akit érint az érdeklődjön a legközelebbi plébánosnál!
Mindig szerettem ezt a puszta dombot
S ezt a vad sövényt, mely a szemet úgy
elrekeszti a messzi horizonttól.
De, míg itt ülök s szemlélődöm, ott túl
mérhetetlen térség, emberfölötti
csönd és oly mély, olyan mély nyugalom
nyílik agyam elé, hogy szívem
szinte megborzong. S ahogy átviharzik
e lombokon a szél, összevetem
azt a végtelen csöndet s ezt a hangot:
s az örökkévalóság jut eszembe,
s a halott idők, és a mai kor,
az élő s hangos. Gondolatom a
határtalanba merül; s ebben
a tengerben oly édes megsemmisülni.