1. rész
A régi nyíregyházi ember elballagott.
Elballagott az alvégi temetőbe vagy a Morgó-temetőbe: mindegy volt, minden temető bejáratánál állott korcsma is, ahol a gyászolók mindjárt megpihenhettek. Az itt hagyogatott bokortanyákra, nádfedelű házakra, otthon nevelt lovakra (csengős kis csikókra), betyáros kalapokra, de még erőben levő csizmákra, magyaros szabású ruházatokra, dolgos özvegyasszonyokra, síró-rívó gyerekekre mindig akadt örökös. A száz év előtt bevándorolt famíliák – a Tresztyánszkyak, Pivnyikek, Csengeryek; a zsidók közül a Burgerek, Hartsteinok, Flegmannok, Garák, Baruchok – tulajdonképpen egy famíliának számítottak.
Még én is örököltem valaha – igaz, hogy csak egy rosszszagú pipát – a keresztapám után, miután az törvényes örökösök nélkül elhalálozott.
Ez a törvényes örökös!
Ez aztán olyan rang volt a régi Nyíregyházán (még tán a maiban is), ami felért valamely kisebb püspökséggel. Az ősök, már akik a földművelésre vagy egyéb hasznos dologra adták a fejüket, mérhetetlenül meggazdagodtak. Ha még lógatták is a lábukat darab ideig, előbb-utóbb elkívánkoztak azokra a csendes helyekre, amelyeket a mindenkori polgármester kijelölt arra a célra, hogy ott a temetőcsőszök a futóhomokot akácossal megkössék. Itt is szépen szóltak a vadgalambok, furulyáztak a rigók; a kellő névnapokon pedig a temető melletti csárdából idáig hangzott a nagybőgő mormogása.
Ekkor léptek akcióba a törvényes örökösök!
Nem emlékszem olyan vérbeli, a Sas korcsmán és Bundi korcsmán innen született nyíregyházi emberre, aki könnyelműen eltékozolta volna ősei örökségét. Erre valók voltak a vármegyebeli gavallérok, akik még tartották magukat ama régi úzushoz, hogy apáik lovaglónadrágját, egyetlen agarát is elpengessék a "zsidó kaszinóban" – már amint Nyíregyházán a Gazdák és Kereskedők Körét nevezik – avagy az újonnan épült Korona vendégfogadóban, ahová különösen azóta szoktak be a nyíregyháziak, mióta a búzavirág színű tizennégyes huszárezredet a városba kommandírozták Galíciából. Itt mulatott a vármegye és a katonaság, de a törzsökös nyíregyházi ember, a bennszülött, a tirpák, még mindig nem vágatott ki egyetlen tölgyfát sem a sóstói erdőből, hogy annak az árát Benczi Gyula hegedűjébe tömje. (Nagy, olaszhegedű volt az, sok bankó becsúszott a nyílásán.)
Jó darabig épségben állottak a végrendelkezések, amelyeket hol Somogyi Gyulának, hol Kovách Eleknek, a helybeli közjegyzőnek mondtak tollba a városból elkívánkozók – néha éppen a kocsiderékból, amint dunyhák és párnák között behozták őket a messzi tanyákról a közjegyző udvarába.
A nyíregyházi házak, amelyeket rendszerint építőjük, tulajdonosuk nevéről (nem pedig utcájuk vagy numerusuk után) ismertek a városban: hajlékot adtak a "törvényes örökösnek" – bérelt lakásban csak az ide szerencsétlenkedett hivatalnok lakott, amíg módját ejthette valamely házvételnek. Még Kállay András, az egykori főispán is igyekezett magának külön házat szerezni gyönyörű vármegyeházbeli lakása mellett. Meg is vette, amint szerét tehette, Heimann ügyvédnek, a híres tiszaeszlári védőnek a házát – az orosi utcában. Az ifjabbik Krúdy Kálló utcai házáért pedig olyan versengés folyt a családfő elhunyta után, hogy végül is egy részvénytársaság alakult a városban, amely a ház árát kifizette, és bele szanatóriumot telepített.
Nagy dolog volt az mindig, ha Nyíregyházán egy házat, kertet vagy tanyát – eladtak.
Állott ugyan a jó magyar korona a helyén, mint az ajtószeg, de a nyíregyházi embernek még akkor is az volt az elve, hogy inkább venni, mint eladni. Udvarhelyi, a félszemű ügynök, aki legszebben tudott köszönni a régi Nyíregyházán, ingatlanforgalmi irodája mellett kénytelen volt cselédszerzéssel, magyarán mondva: cupringerséggel is foglalkozni, hogy nagyszámú családjának kenyeret adhasson. Ügynökösködésből nem élt itt meg más, mint legfeljebb a biztosítóügynök, aki aztán hamarosan pléhtáblát szegezett a házra, amelyet sikerült asszekurálnia, de gondja volt rá, hogy a ház lakói közül valakit beléptessen az önkéntes tűzoltóegyesületbe, mikor is kiszegezte a Generáli vagy az Első Magyar táblája mellé a Tűzoltó felírású, pirossal szegélyezett, fehér táblát is. (Ez a kisebb tábla vigyázott arra, hogy a biztosító társaságokat nagyobb anyagi károsodás ne érhesse.)