Az köztudomású, hogy a bulvármédia munkatársai és fogyasztói az analfabétizmus útját járják, de hogy a reklámszakemberek, marketing és egyéb menedzserek merre járnak, arra néhány példa.
Már a metrón sem lehet nyugodtan utazni. Lemenni is rémisztő. A mozgólépcsők mellett ott az a rengeteg felesleges tábla. MOME programot hirdet az egyik. Nem tudom mit. Az egyik oldalon összemosódva suhan el mellettem a betűktől hemzsegő tábla, a másikon meg olvashatatlan apróságokká zsugorodnak az írásjelek. Az sem érdekes, hogy a lakosság 99.9% -nak fogalma sincs mi: MOME. Ott van. Feladat letudva.
A metró kocsi falán sem jobb a helyzet. Erste Ödön után szabadon: „Hol késik Lajos? Biztos most is a befektetési lehetőségek után rohangál.” Ez halott szöveg. Élet és ötlettelen, mint ezek szerint a reklámot megrendelő OTP. Egy zombi írhatta. Élő ember nem beszél így. Nem használ határozott névelőt a második mondatban. Az elsőben viszont inkább ezt mondja: a Lajos. Aki „ahelyett, hogy azzal foglalkozna, ami igazán fontos az életben” befektetési lehetőségek után kajtat. Mi igazán fontos a Lajos és az ember életében a kép, tehát az OTP szerint? Nemzetközi sportesemény nézőterén táblát tartani. Lajosra konkrétan a ROK! feliratú tábla vár. Tájékozottnak és önállónak lenni a befektetések területén nem annyira fontos – állítja az OTP. Ez mégiscsak téboly. Latiatuc ugfeleym zumtuchel mic vogmuc.
Régóta szúrják szemem az Allianz plakátjai. Egy harmadrangú se vége-se hossza német bűnügyi tv-sorozat szereplőit látom rajtuk. A Neue Gestapo embereit. Pénzt soha semmi esetre sem bíznék rájuk. Ha a képen látható személyek valóban a cég alkalmazottai, ahogy állítják, akkor remélem a részvételért fizettek is nekik, mert azok ott a banknál nem tűnnek szuverén lénynek, hisz egyenruhát viselnek, amire arculattervezők kényszerítik őket. A megrendelők meg elhiszik, hogy ez jó.
A Budapest Bank is állítólag saját munkatársait kérte fel reklámszerepre, akik mosolyogva kijelentik: „Térjünk a lényegre.” A Budapest Bank 1987 óta van a piacon. Az eltelt 22 évben akkor mi a búbánatról beszéltek, ha most jött el a lényeg ideje? Szép egy csapat lehet ez is. Gratulálok mindenkinek.
A Volksbank vezetőit – akik talán mindent elhisznek, amit grafikonnal igazolni lehet – valaki rávette, hogy szolgáltatásaikat blog formájában is népszerűsítsék, amit városszerte plakátokon reklámozni mernek. A (ha ugyan létező) szerző nevét és a blog címét nem írom ide, mert derogál. Ha színvonala nemcsak szerzőjét és olvasóit, hanem a bankot is minősíti, akkor a betétesek sürgősen hagyják el a süllyedő hajót!
Írni azt jelenti gondolkodni, ami fordítva szintén igaz. A gondolkodás pedig nemcsak a rendelkezésre álló sokrétű tudásmennyiség kombinálását jelenti, hanem kételkedést is. Itt kevesen kételkednek a tankönyvek így- úgy megtanult igazságaiban. Azért sem mert nincs hozzá fantáziájuk. Amitől ez egy idejétmúlt iskolás fejlődésképtelen hely. A kreativitás, a kombinációs készség, ami nélkül esélyünk sincs az égvilágon semmire, kiveszőben. (Lassan nem csak politikai) vezetőink saját híján veszik szavaikat, ha á la natúr kell megszólalniuk félelmetes hiányosságokra derül fény. Hallhatóan tökéletesen alkalmatlanok. Gondolataik (a gondolkodás eredményét nevezik így) nekem rémisztőek, egy idegennek nevetségesek. Az ostobák magabiztosságával ragaszkodnak üres fogalmakhoz. Némelyik korát megelőzve beszélni sem tud. Magyarországon a kiválasztás alapelve: hasonló a hasonlónak örül. „Olyat, mint én, vagy egy fokkal rosszabbat!” És ha ők a vezetők, akkor milyen lesz az „aljanép” a választópolgár?
Minden annyira hangsúlyozottan kulturális, hogy kiveszett a műveltség, annyira globális, hogy a világról egyre kevesebbet tudunk. A mélység nélküli kétdimenziós egyedek világa lettünk, akikkel bármi megtehető. Hisz a felületes ember bármit elhisz, ami jól hangzik, ugyanakkor nagyon könnyen körbe vágható. Kinyírható. Nyakunkon egy új, belső barbárság, fennhéjázó ostobákkal, korlátolt szolgákkal, neveletlenséggel, felelőtlenséggel, közönnyel, prostitúcióval, rég nem látott méretű hétköznapi erőszakkal, járványokkal – azaz nyomorral. Az apró olcsó gyors örömök hajszolása marad a többségnek. Nem mintha igényük lenne másra, de mindent vidáman tesznek tönkre maguk körül. A kevesek meg? Elegük lesz, összepakolnak, és sorsukra hagyják a szerencsétleneket. Ahogy a tehetséges üzletembernek „kommunikált” miniszterelnök úr is hogy megmondta: akinek nem tetszik, el lehet húzni. (Probléma megoldásból elégtelen.)
Ezek tünetek. Nem maguktól keletkeztek. Bizony okai vannak. Ideje lenne számba venni őket és orvosolni a bajokat, amíg lehet. Mert olyan és annyira váratlan lesz, mint anno tatár barátaink érkezése. Addig, míg értjük egymást. Mert lassan elhasználjuk szavainkat, semmit nem fognak jelenteni, de minek is, hisz végül semmink nem marad, időnk sincs már semmire, és észre sem vesszük, hogy élünk.