Égő, ha egy előadó zenéit tévéreklámokban hallod vissza?
 

Vagy, égő ha a tizenkilenc éves kiscsajoknak is tetszik amit csinál? 

A válasz egyértelműen: igen.
Persze, vannak kivételek, mint például a palesztin-filippínó ex-gördeszkás, Hanni El Khatib, aki az utóbbi évek legfaszább, felvállaltan populárisnak szánt zenéit csinálja.

 

Tudod, négy éve, az első Showder Klubbok indulása óta nézem a tévében a magyar stand-uposokat és azóta folyamatosan keresem a szavakat, hogy végre meg tudjam fogalmazni magamnak, miért is látom őket úgy összességében súlytalannak, hogy miért érzem azt, hogy alapvetően tét nélküli dolog mindaz amit csinálnak. Jó, nincsennek illuzióim, hiszen egy kertévé (és annak producerei) nyílván nem fogják a saját szájukba nyomni a pisztoly csövét és úgysem hagyják majd, hogy ifjú komikusaik olyan dolgokat mondjanak, ami alapvetően rengetné meg a világot, de tegnap előtt éjszaka óta megvilágosodtam, mármint, az ügyben, hogy mi is a különbség a fontos és a kevésbé fontos stand-up comedy között. Tegnap előtt éjszaka vetítette a tévé ugyanis a Lenny című filmet, ami arról az emberről szól, aki elsőként mondta ki nagy nyílvánosság előtt a "cocksucker" szót.

Ez az ember pedig az 1966-ban elhunyt, Lenny Bruce volt.

 

ITT találsz egy rövidebb, ITT pedig egy kicsit hosszabb részt a Lennyből, mielőtt megszerzed valahonnan az egészet, hogy aztán végérvényesen az egyik kedvenc filmeddé váljon.
De komolyan.
 

 

A szarás közben történő, múlszázadbéli zenei lapok olvasgatásának eredmény ez a poszt.

 

 

A ’99-es Seattle-i zavargások ürügyén összeállt NO WTO COMBO nevű szupergrupra lettem figyelmes
az egyik, sárguló sajtótermék hasábjain.