Elkészült az angol Fat White Family zenekar, várva várt Csermanek Lakótelep-parafrázisa, a Whitest Boy On The Beach, melyben a Kövérebbek A Strandon c. Csermanek-szerzeményt igyekeztek továbbgondolni az angolok. A Fat White frontembere, Lias Saoudi, lapunknak a következőt nyilatkozta:

„Kurva fasza szám (mármint, a Kövérebbek A Strandon – a szerk.)! Nem gondolnánk, hogy össze kéne, vagy egyáltalán, össze lehetne hasonlítani a miénkkel! Elég, ha mi magunk tudjuk, hogy mit köszönhetünk Csabinak, Szőnyegnek és persze a „strandos” számuknak!”

Íme tehát a mára már klasszikussá vált Csermanek-nóta:

És ami lett belőle a Fat White Family keze alatt:

A csúcstalálkozó újabb részletei láttak napvilágot.

Az ősz nem csupán, a poszt címében idézett „szexszagot”, de egy (nem túl) új banda, a Veszélyes Faszfej, (meglehetősen) új klipjét, a Teniszt is orrunkba fújta. Lang Ádám a következő gondolatokat találta fontosnak megosztani velünk a friss klip kapcsán: „Múlt hét kedden elmentünk csavarogni a városba és felvettük. A néger zenész Pat Thomas és zenekara a World Music Expo afterről.”

Just when you think you’ve seen everything Jean-Luc Godard has ever shot, something like this surfaces. If you’re only now considering tucking into the feast that is Godard’s filmography, don’t let his abundance of uncollected odds, ends, clips, and shorts intimidate you. Not only do they promise a little thrill down the road when you’ve already digested his major works, but they offer quick bursts at any time of the revolutionary cinematic zest with which the filmmaker took on the world. With the man alive and working, I should perhaps say “the revolutionary cinematic zest with which the filmmaker takes on the world,” but that gets into one of the most fascinating conversations that swirls around him: has Godard still got it?

Some say yes, that his latest picture Film Socialisme presents the logical continuation of all Godard has ever represented; some say no, that the Godard to watch remains the scrappy star of the 1960s’ French New Wave. In his study Everything is Cinema: The Working Life of Jean-Luc Godard, New Yorker film blogger Richard Brody somehow makes both claims. In the chapter “Revolution (1968-1972)” he describes Godard’s improvised method of shooting a 1968 Jefferson Airplane concert:

„He took over from the specialists and operated the camera from the window of Leacock-Pennebaker‘s office on West Forty-fifth street, shooting the band on the roof of the Schuyler Hotel across the street. (Pennebaker recalled him to be an amateurish cameraman who could not avoid the beginner’s pitfall of frequent zooming in and out.) The performance took place without a permit, at standard rock volume: as singer Grace Slick later wrote, “We did it, deciding that the cost of getting out of jail would be less than hiring a publicist…”

Amateurish or not, a piece of the footage has surfaced on YouTube. Listen to the Airplane perform “The House at Pooneil Corners,” watch Godard’s dramatic swings of focus and zoom as he attempts to convey the spectacle of the band and the spectacle of countless surprised Manhattanites at once, and think for yourself about this peculiar intersection of two bold lines in the era’s alternative zeitgeist. As Jefferson Airplane co-founder Paul Kantner said in a 1986 interview, “Just for a while there, maybe for about 25 minutes in 1967, everything was perfect.” But these seven minutes in November 1968, from opening shouts to inevitable arrest, don’t seem so dull themselves.

via

Csodás kis képregénybe botlottunk ma reggel, Jimmy Trash barátunknak köszönhetően, amelyet Oska Wald és Crippa Almqvist rajzolt (róluk bővebben ITT OLVASHATSZ), a szöveget pedig, szabo kollega kedvence, Charlie Megira írta. A történetvezetéshez túl sok mindent nem fűznénk hozzá, elég legyen annyi, hogy az öreg John-t már a Public Enemy is lenácizta anno, hasonlóan kiváló stílusérzékkel és tisztánlátással, valahogy így:

„Elvis was a hero to most
But he never meant shit to me you see
Straight up racist that sucker was
Simple and plain
Mother fuck him and John Wayne”

Na, szépen lapozzál:

> > > > > >

Tovább / Read more »

Somebody who is called a „guruzsmás” is a person who’s able to put a spell on someone else, or who himself/herself is being enchanted. The band Guruzsmás sounds like if Béla Bartók was doing a guest apperance in an episode of The Simpsons which took place at the land of the Csangos or somwhere at the Transdanubian parts of Hungary. After losing all his knowledge of music theory, he is still playing tunes relying only on his instincts. It’s a cross-section between some formation of the ancient infinity and a smart, tricky country fellow who has a philosopher lost deep inside of him. There are three kinds of stuff we play: songs, compositions and stories.

Guruzsmás is a band from the deep RNR666 brotherhood between the 3Elvis and our author TIMUR77 who plays guitar in Guruzsmás band.

– IN –

((( TWO    ONE )))

((( LIGHTNING BOLT )))

Talán ők a kedvenceim a noise-rock duok közül. Dob/ének és basszusgitár (egy bendzsóhúrral kiegészítve a magas hangok végett) plusz egy kisszőnyegnyi ilyen-olyan pedál. Tíz éve volt szerencsém végigküzdenem egy londoni koncertjüket, mai napig nem értem hogy nem sodortuk el a közönség között játszó két zenészt, pedig voltunk vagy kétszázan. Állatok voltak! Fura amit játszanak, ahogy észrevettem simán bejön a zajzenékért lelkesedőknek és mondjuk a hagyományos kemény metál zenéket kedvelőknek is. Egy elvont hangjáték szerű valamire simán ráengednek egy grind core-osan röfögő riffet egy kis blast beat -el megtámogatva, hogy aztán az egész szétessen és átmenjen valami húzós témába öt másodpercig, aztán ismét darabokra hulljon.

((( RUINS )))

Tatsuya Yoshida (dob) még 1985-ben alapította a Ruins-t és, ha jól tudom, valamilyen formában még mindig működik a dolog. 2010-ben Ruins Alone néven az A38-on is fellépett szólóban, az tuti. Na, de a klasszik Ruins az Basszus meg dob, Yoshida meg vinnyog, szűköl, meg ami éppen eszébe jut. Zeneileg pedig minden ami a csövön kifér: funk, prog-rock, Zappa és mindenféle keményebb dolgok is. Fogjuk rá, hogy avant-garde, oszt abból nagy baj nem lehet.

((( SABOT )))
Akikről egyből itt egy miskolci felvétel 2011-ből:

A Sabot-ot 1988-ban San Francisco- ban alapította Chris (basszus) és Hilary (dob), azóta aktívak, megállás nélkül tournéznak. A ’90- es évek legelején áttették székhelyüket Csehországba, Tábor városába, ahol egy régi malom épületében rendeztek be anarchista/DIY tanyát. Érdekes módon zenéjük könnyen befogadható (főleg koncerten) pedig tele van egész váratlan váltásokkal és franc se tudja hány hanyados ritmusokkal, mondjuk ezeket Hilary olyan lazán és punkosan üti, hogy magától értetődő az egész.

((( OvO )))
Videó a 2007-es budapest szeánszról:

A másik nagy kedvenc az olasz dob/gitár kettős az OvO. Háromszor játszottak már RNR666 szervezésben Budapesten, nekem ők lemezről- lemezre, koncertről- koncertre egyre jobban tetszenek, mindig változnak egy kicsit, előnyükre. Mindig valami pogány szertartás, ördögűzés repdeső démonok, mélytengeri szörnyek képei vannak a szemem előtt ha OvO szól. Koncerten erre vizuálisan is rásegít a két zenész, csukja, földet söprő rémtincsek (komolyan ezt a „rémtincset” használta az IPM egy Bob Marley- vel foglalkozó cikkében nyolcvanvalahányban), arcfestés, stb. Ja meg persze az ének! Amiről könnyen Diamanda Galás démonasszony juthat eszünkbe.

((( LES SPRITZ )))

Két kibaszott mániákus energiabomba, egyik gitáron a másik meg egy leszakadt kis dobszerkón ereszti le az energiáit esténként (lehetőleg mindig más-más városban), hogy szét ne robbanjon. Ha a szicíliai fiúkra gondolok, valahogy ez ugrik be egyből. A budapesti buli után jól rátapintott valaki mellettem: „Durva volt, bazdmeg, Lightning Bolt gitárral.” JESZ!

((( DAIKIRI )))

Franciaország, Metz városa, na onnan mindig érdekes zenék jönnek. Amikor először hallgattam őket egyből a japán Melt Banana jutott az eszembe, gondolom a gyors tempó, a sok váltás és az énekes/basszista fasza, elbaszott magas hangja miatt (ami külön fasza, hogy kinézetre pont az ellentétét gondolná az ember, mondjuk valami stoneres szét cigizett, szétivott mormogást.) Ja, ami érdekes lehet az, hogy a dobosnak van egy másik bandája, a Myster Möbius ahol a Másfél basszusgitárosával zenél. Új albumuk nemrég jelent meg és kurvajó!

„A secret person got some songs that he doesnt like and he’s not going to use so i’m recycling them. So, I found them like a lost tape.”
– ennyit árult el új, egyszemélyes formációjáról, az ALFA SUSPIRIA-ról, Paula, a J.C. SATAN zenekar énekesnője.