ZsebGillette: Ha egyszer Arrogáns András bepöccen (I. felvonás)

„Szép, mint Petra Schürmann meg egy Prophet-5 szinti találkozása a műtőasztalon.” (Desodor Ducasse)

Saar-vidék, (az akkori NSZK legkisebb tartománya), azon belül is Saarbrücken, 1981. Valahogy adja magát így verbálisan és amúgy ontológiailag is, milyen is volt az életérzés ebben a liliputi régióban a Fal leomlása előtt… Mindenesetre egy elég furcsa, Andi Arroganti (művész)nevű ipse úgy dönt ebben a kozmikus inerciarendszerben, hogy végre-valahára kezdenie kellene magával, illetőleg az analóg szintik iránt érzett patologikus vonzalmával valamit. A DAF ekkor már durván nyomja a Mussolinit, Chrislo Haas Veszedelmes Viszonyok közé keveredik, Beate Bartel Gudrun Gut-tal kanasztázik. Le vannak rakva az alapok, igen, a gép forog, az alkotó liheg. 1981 amúgy is a német zenei ellenhullám nagybetűs alfája. (Palais Schaumburg, Einstürzende Neubauten, Grauzone, Malaria! etc. első lemezei) Mindenesetre Andi barátunk sem tétlenkedik, rögvest több kanállal is belemerít a fortyogó lecsóba.


Ideje hát végre megismerkednünk a Wartungsfrei (=karbantartás-mentes) kazetta-„nagyhatalommal”, Arroganti Úr személyes auditív játszóterével. Elég bajos lenne azért egyetlen cikk keretében a teljes diszkográfiával zsonglőrködni, mondjuk inkább úgy, hogy a bemutatni kívánt relikviák alapján kellően rekonstruálható a Wartungsfrei-birodalom felemelkedése, illetőleg romlása. Legyen elég annyi, hogy Arrogáns Bandi séróból három alteregóval indít többfrontos támadást a poroszos közízlés ellen. Saját neve alatt három kazetta (Benzin in Berlin, Das Ding, Nachwuchs) jelenik meg a Wartungsfrei-nél. A DAF-fal összehasonlítva egyfajta fordított arányú, ellentétes irányú zenei fejlődést detektálhatunk. Míg a dajcs-amcsi haverok kakofón új hullámos punk-experimental elegye (Produkt der deutsch-amerikanischen Freundschaft) a későbbiek folyamán valamiféle szintetikus test-minimalizmussá redukálódott, addig Andi Arroganti minden egyes megjelenésével csak tágította saját zenei spektrumát.

A nyolcvanegyes Benzin in Berlin a ma ismét módi minimal synth/minimal wave zsáner tökéletes archetípusa. (Persze sok más társával egyetemben.) Kilenc számon keresztül pumpál fényes adrenalint a hol gyorsabb, hol lassabb tempóban cammogó dobgép, majd az utolsó két track alatt a ritmusok elhalványulnak, s az emberi hangok is tovatűnnek. Marad az analóg szinti-minták hipnotikus, önjáró pulzálása, ez már leginkább valamiféle őszaj (Kaffehausemusik 5.), illetve ösztöntechno (Kaffeehausmusik 6.). Az első számot hallgatván könnyen déja vu érzésünk támadhat, nem minden alap nélkül. A kádári konszolidáció értékőrző és továbbító kultúrpolitikája számos hazai háztartás bakelitparkjába csempészte be a szintén német illetőségű Trio zenekar első nagylemezét, rajta a híres-neves Da Da Da opussal. A hasonlóság több mint arcpirító. (Asphalt im Kaffee vs. Da Da Da) A kopírozó kilétének felfedését a tisztelt olvasóra bízom. A második track (Warten auf die Stasis) akár egyfajta Detroit-electro előkép is lehetne. A soron következő szerzemény (Hom-o-hetero) pediglen a The Normal zseniális Warm Leatherettejét idézi, igaz úgy 40 BPM-es késéssel. A lemez csúcspontja a címadó Benzin in Berlin, mely gyakorlatilag felfogható Andi Arroganti szónikus ars poeticájaként is. Egy szó mind száz, ez a kazi nagyon olasz és nagyon szexi.

Egy évvel később Arroganti Úr két újabb anyaggal jelentkezik. A Das Ding valójában egy két számos EP (Das Ding, Rosa Dreieck), mely azonban már előrevetíti a hangzás későbbi elmozdulását, átalakulását. Maradnak a punkosan kapkodó, programozott dobminták, azonban mindez kiegészül az elektromos gitárok zajos dominanciájával. A Nachwuhs pediglen egy tipikus neue deutsche Welle/postpunk „lemez”, a dobgépet felváltja a valódi ritmusszekció, a gitárok és szintetizátorok azonos súllyal vannak jelen a produkcióban. Hat egyenlő minőségű szerzeménnyel van dolgunk, mely keretből képtelenség akár csak egyetlen dalt is kiemelni. Ez az egységesség azonban az anyag hibája is egyben, a számok egybefolynak, elszürkülnek egymás jelenlétében. Andi Arroganti az egyre több hangszer beemelésével, a hangzás túltupírozásával pont, hogy saját egyéni hangját, megszólalását veszítette el.


Aztán a több mint húszévnyi csend után, egészen pontosan 2003-ban a korábban már említett Was Soll Das? Sshalplatten kiad egy válogatás LP-t
(Mono) Andi barátunk legjobb korábban már megjelentetett, illetetve eleddig még kiadatlan felvételeiből cseresznyézvén. Mindannyiunk és az egész emberiség javára és épülésére természetesen. E kompilációról csak annyit, hogy mára már teljességgel beszerezhetetlen. Szintén.
És hogy ki a pék az a Petra Schürmann? – A következő részből talán kiderül…
Ja, s míg el nem felejtem: Arrogáns Bandi összes Wartungsfrei-es szösszenete letölthető a
toten-tanz.blogspot.hu
oldalról. Ingyé. (Ezúton is köszönet a hősies szovjeteknek. Akinek van füle, hallja.)

 

ZsebGillette: Anamnézis

Nos, mikor a sziget.hu híradása szerint olyan unikális zenekarok, mint az albioni Hurts vagy a gaszkon La Roux zsinatolnak ama merőben magas filozófiai kérdés felett, miszerint lesz-e már végre jóféle énekes halott a szintipopból, vagy sem, így a második évezred első dekádja múltán – akkor érdemes kurva gyorsan valamibe belekapaszkodni. Én leginkább egy hosszú lejáratú Gillette-pengét javasolnék… Beretva híján azonban marad a kissé csorba fejtágítás.
 

Kétségtelen tény, hogy az utóbbi évek zenei térképét erősen átrajzolta a nyolcvanas évek szintetikus hangzásának – legyen az bárminemű tünemény is meg-, illetve felidézése. Gombamód hajtanak ki a föld alól az olyan bandák, projectek és irányzatok, melyek valamiképp mind ki kívánják hasítani saját hízott porciójukat a nagy Szeánszból. Engem baromira nem érdekel, hogy Kéj West éppen Moroderre élvez, vagy, hogy Lady Lada Bowiera tolat, tudjuk jól, az egyszeri ember disznók elé gyöngyöt elvből nem hint. De ugye a szomszéd Karcsi is megmondta úgy a tizennyolcadik kör nagyvadász után, hogy „Mérnők Úr, kérem, ami sok, az sosem elég!”

Természetesen ennek a folyamatnak van üdvözlendő oldala is. Az 1980-as évek elején a keresztségben zeneipar nevet szerző Godzilla még nem nehezedett rá tonnás vállaival a zenésztársadalomra, hanem mondjuk csak rátámaszkodott. Így a fel nem fedezett „tehetségek” nyakig merítkezhettek a lo-fi hangzás rejtelmeibe, illetve megismerkedhettek a kispéldányszámos kazettakiadás paradicsomi gyönyöreivel. (Meg kell itt jegyeznem zárójelben, hogy a lo-fi alapvetően nem egy zenei zsáner, mint ahogyan azt számos túlképzett, pennaforgató kollegám citerázza. A lo-fi egyszerűen csak egy technikai kényszer, oszt csókolom. Ezt a „hangzást” aztán persze lehet szándékosan alkalmazni, vagy akár önkéntelenül is elszenvedni.) Kiadók születtek, kiadók tűntek a limitált példányszám és a kétkazettás szalagszakadás csillagjegyében Japántól Jugoszláviáig, Vlagyivosztoktól Verpelétig. Számtalan olyan produkció szökkent így szárba a szintetizátor hőskorában, melyek jobbára már csak az íróasztalfiókok, padlások és proletárkönyvtárak mélyére szervezett amundseni expedíciók eredményeképpen lényegülhettek át a felejtésből az édes valóságba.
 

 
És itt kanyarodunk vissza ismételten gyönyörűséges, örömökben burjánzó huszonegyedik századunkhoz. Számos ismertebb és kevésbé ismert független lemezkiadó és blogger érzi saját heroikus küzdelmének e kazetta-ügy felkarolását úgy 2003-tól kábé. (Minimal Wave, Mannequin, Stones Throw, Was Soll Das? Shallplatten, Vinyl-on-demand, OnderStroom Records, Mutant Sounds, No Longer Forgotten Music, Obscure 80’s, Totentanz stb.) De azért lázas kutatómunkával, illetve Petra Schürmann szigorú útmutatása alapján még jó néhány szűretlen, vagy félig szűrt igazgyöngyre bukkanhatunk…
 

© Copyright 2013-2024 RNR666.