"Egy átlagos cigányasszony vagyok. Sorsom úgy gondolom nem átlagos. De nem is egyedi. Jó pár éve a fiam tanára azt mondta, hogy a maga élete könyvet ér. Nem régen egy okosabb ember meg azt, hogy az interneten bárki írhat naplót. Sokat beszélgettünk, szerintem az életem tiszta szégyen, de csak mondta, hogy nem nekem kell szégyellnem magam. Hát akkor kipróbálom, könyvem úgysem lesz soha.
Hogy is szokták kezdeni?
1972–ben születtem egy olyan vidéki faluban, ami akkor még térképen sem volt.
Világra jövetelem után állami gondozásba kerültem, de nem tudom, hogy miért. Apám börtönbe került, és majd csak akkor szabadult, amikor én egy éves lettem. Mikor anyám kivitt az intézetből, akkor legtöbbször azon vitatkoztak, hogy melyik embertől vagyok neki. Általában napi rendszerességgel kellett elhallgatnom a verekedésbe torkolló civakodásokat. Aztán visszavittek a leánynevelő otthonba, és én bátorkodtam elmondani ott, hogy mi történt otthon. Mikor következőnek jöttek, már féltem odamenni hozzájuk. Az intézeti nevelőnő felügyelete alatt kijelentettem, hogy soha többé nem akarom látni őket, mert csak rettegek tőlük. Az intézet vezetője közölte velük, hogy most egy ideig ne jöjjenek látogatni, hagyjanak lenyugodni. Két évig nem is jöttek. Aztán újra megjelentek. Addig édesgettek magukhoz, hogy végül elnyerték a lehetőséget is, hogy haza vihessenek. Megszüntették az állami gondozásomat, majd haza vittek a többi testvéreimhez, és innentől kezdve jöttek a nem szeretem napok."
Hogy is szokták kezdeni?
1972–ben születtem egy olyan vidéki faluban, ami akkor még térképen sem volt.
Világra jövetelem után állami gondozásba kerültem, de nem tudom, hogy miért. Apám börtönbe került, és majd csak akkor szabadult, amikor én egy éves lettem. Mikor anyám kivitt az intézetből, akkor legtöbbször azon vitatkoztak, hogy melyik embertől vagyok neki. Általában napi rendszerességgel kellett elhallgatnom a verekedésbe torkolló civakodásokat. Aztán visszavittek a leánynevelő otthonba, és én bátorkodtam elmondani ott, hogy mi történt otthon. Mikor következőnek jöttek, már féltem odamenni hozzájuk. Az intézeti nevelőnő felügyelete alatt kijelentettem, hogy soha többé nem akarom látni őket, mert csak rettegek tőlük. Az intézet vezetője közölte velük, hogy most egy ideig ne jöjjenek látogatni, hagyjanak lenyugodni. Két évig nem is jöttek. Aztán újra megjelentek. Addig édesgettek magukhoz, hogy végül elnyerték a lehetőséget is, hogy haza vihessenek. Megszüntették az állami gondozásomat, majd haza vittek a többi testvéreimhez, és innentől kezdve jöttek a nem szeretem napok."