Az egész azzal kezdődött, hogy a 70-es években egy kommandónál dolgoztam.
Mint ilyen, éppen kiküldetésen voltunk. Fenyegetőző baszkokat kellett volna lelőlünk egy magyar paneltelepen.
Hamar kemény ellenállásba ütköztünk, amit én elég hamar meg is untam, szóval inkább sétálni indultam.
Az utcán találkoztam a másik felemmel. Mondott valamit, mire én elég flegmán válaszoltam.
Erre ő:
-Rendben! Akkor most szakítunk!
Aztán elszelelt. Először dühös voltam, majd kezdtem kétségbeesni, hogy ha már ő sem visel el, akkor micsoda förtelmes ember lehetek?
Magam mögött akartam hagyni az eddigi életem, gondoltam vonatra szállok.
Három kört kellett mennem az állomáson.
De minden kör alkalmával más városba kerültem.
London, New York, Budapest.
Na mondom, már úgy is lekéstem a járatom, akkor veszek egy doboz cigit.
Elbattyogtam tehát a Berhida szélén található, péti úti éjjel-nappaliba, ami gyerekkoromban is csak este 11-ig volt nyitva.
Itt felszálltam egy Párizsba tartó vonatra, ahol találkoztam egy kedves barátommal, aki éppen Franciaországban cserediák.
Leültem mellé a földre, hogy beszélgethessünk.
Erre mit látok?
Bruce Willis jön szembe, a vasúti kocsi hátuljából.
Feje kopasz és véres. Tiszta mocsok az egész ember.
Kedves barátom táskái közül kettőt a laptopjával együtt kidob a száguldó vonatból, majd hozzám lép:
-LÁTOM, TE ÜGYES GYEREK VAGY – a kezét a vállamra tette – CSAK A LEGSZÜKSÉGESEBBEKET HOZTAD MAGADDAL, ÉS MINDEZT, EGYETLEN TÁSKÁBAN!