Most, hogy az Antarktisz is olvadásnak indult, és egyre több magyarságkutató felpüffedt és megcsonkított holttestét fogják ki a megáradt Amazonas mellékfolyóiból, már nem vonulnak tankok a Kubatov sugárúton, és a karácsonyi hőségben fulladozó magyar nagyvárosok utcáin a dízelmeghajtású szaporodásgenerátorok füstje tölti meg a vércsatakos éjszakát. Nem sírunk többé a nemzetiszín szivárvány alatt édes trianonszagú könnyeket, és a letolt nadrágú tízparancsolat-megfejtők sem igazítják bélperisztaltikájukat a NER-kompatibilis atomerőművek prelúdiumaihoz és fúgáihoz, mert eljött a hallgatás órája, amikor férfiemberek nem beszélnek többé pénzről, legfőképp arról a pénzről, amelyet román kurvákra költöttek. A magyarságkutatás hungarikum, nincs még egy királysága a világnak, ahol az áderbajszos udvari koboldok ilyen őszinte kíváncsisággal hajolnának önsaruk fölé, hogy kiderítsék, milyen porból gyúrta eleiket a magyarok kénkőfüsttől mámoros kuvaszfejű úristene, kit hátrafelé nyilazva nemzett minden istenek ostora lóháton. Márpedig ha egyszer a magyarságkutatók bebizonyítják, hogy a trójai kecskepásztorok azért hágták hátulról békésen legelő jószágaikat, mert lóvá tett nemzetük vészes fogyásnak indult, és így próbáltak úrrá lenni Demográfia istenasszony csalfa természetének átkos örökségén, akkor bizony nem lesz más orvosság a fogyásra, mint cefrét szagolni egy részeg hajnalon, és felnyergelni hamisan nyikorgó fakecskéinket.