Ő itt Barbó. Tudod. A fura csaj a nyíregyi kisképzőből, a barcelona-i kukák mellől, a magyarkirályiképzőművészetiegyetem aulájából, ős-acid partikból, azokból a ritka RNR666 bulikból ahol rapzene szólt, vagy épp szabó és Kondorosi fanzinjából, a Búvárok Reménykednek negyedik számából.

Barbóhoz fűződő személyes érintettségem egyenesen tagadhatatlan, sőt, némi költői túlzással élve: kezdet és vég nélküli. Tizennégy éves korom óta hallom hírét, tizennyolc éves koromban láttam először, igaz akkor még csak hátulról, huszonkettő voltam, amikor a huszonkettessel jártam ki hozzá hétszer egy héten. Szóval, igen: részben saját örömömre és főleg a Barbó iránti mély tiszteletből születik ez a poszt, de a megteremtődés lényege ennél sokkal összetetteb, mint az a hajtás után ki fog derülni minden nyitott elme számára. Kortársművészet-tematikájú pofázás rég volt ennyi itt az RNR666-on, de most, hogy Barbónak hosszú idő után újra kiállítása nyílik, amelyen nyolcvan darab kréta portét fog bemutatni, úgyéreztem, hogy érdemes feltenni neki pár hülye kérdést.

LVR::: Kezdjük ott hogy aki nem ismer téged, annak talán jól körbe fog írni az, hogy „reppeléssel diplomáztál szobrász szakon” – oké, ez kicsit leegyszerűsítő, de tény, hogy szokatlan dolgokkal foglalkoztál világ életedben, mint képzőművész. Ehhez képest most „egyszerű” portrérajzokat fogsz kiállítani – van ebben a projektedben bármi szokatlan?

BB::: Az tényleg nem fedi a valóságot, hogy reppeléssel diplomáztam szobrász szakon, csupán jól hangzik, de kiigazítanám egy rosszul és szokványosan trendin hangzó igazsággal, mely szerint alapvetően az interdiszciplináris alkotóművészet az, amit szinte mindig eszközként használtam holisztikus világképem bemutatására és a polihisztor ember-ideája irányába való közeledésemhez. Ugye milyen trendi? 😛 A diplomámban csupán:

-egy teoretikus rész volt a rap (gettó-regölés), mint generációk és társadalmi perifériák közti kommunikációs formalehetőség, egyfajta pedagógiai eszköz

-egy másik a techno, mint kortárs és absztrakt hang-meditációs lehetőség

-harmadik a Zazen, mint ősi és örök érvényű önterápiás tudatosító eszköz

-negyedik a Szent Korona Tan, mely Hunor és Magor egymást önmaga fölé harcoló erkölcsi értékrendjének hírvivője, mely méltatlanul mocskolódik be életellenes, embergyűlölő, ál-hazafias politikai pr-től manapság

-ötödik a virtuális világ használata és ismerete, az internet, a multimédia és a számítógépek világa, mely mára már fizikai létünk egyfajta személyiségtere, alkotó és közösségi tér

-hatodik a holisztikus világkép, melyben a tudat maga a világ, ide tartoznak az ezzel foglalkozó hagyományok, mint a Ji Ching, a Feng Shui, a tantrizmus, az asztrálmitológia, alkímia, holografikus világkép

-hetedik a bodhiszattva fogadalomteljesítés, mely szerint ott kell segíteni, ahol a leginkább szükség van rá és ehhez kapcsolódik az értéknövelő újrahasznosítás fogalma is, félig praktikus, félig spirituális, de mégis univerzális értelemben és közösségi módon.

De a lényeg a dolgok közti átjárási lehetőség, az interdiszciplinaritás. Azt hiszem így is hívják manapság, azt, amiről én is makogok. Hogy egységbe lássuk a Világegyetemet, akkor is, ha részeket vizsgálunk. Azért mesélek a projekt művészet témájú diplomám (BB/Zazen projekt Art/Contemplatio.2001) koncepciójáról, mert a mostani Schmidt kocsmás kiállítás is e koncepciónak szerves folytatása, hisz a 2001-es csak egy vázlat volt, melyet előre vetítettem és mintegy megelőlegeztem a témaköröket, melyekben alkotóművészként szeretnék aktivizálódni. Nos, azóta ez a projekt egy kicsit kidolgozottabb. Ez egyfajta Zen és Dzogchen hozzáállás a dolgokhoz, de Európában sem ismeretlen, hozhatnám példának a Goethe idézetet: „A végtelenben magadra találni: Fel kell bontani, és aztán összerakni.”. Bár ezt az analógiát most a Ji Ching ismerői jobban fogják majd érteni, de nem baj. A mostani kiállítás címe Értéknövelő Újrahasznosítás – Upcycling pont egy Ji Ching mondat alapján értelmezhető a leginkább: „A valódi mester nem ismer meddő anyagot”. Bár én nem vagyok még mestere semminek, mindenesetre meddő anyagot én sem igazán ismerek, bár ebben biztos közrejátszik gyermekkorom is, mert a Nagyapám a budajenői szeméttelep őre volt és egyik kedves gyermekkori elfoglaltságom volt a számomra felhasználható szemetek újrahasznosítása. Nagyon egyszerűen fogalmazva, környezetem emberi elemei az ihlető Múzsáim lakhelyei, a fellelhető alapanyagok azok a dolgok, melyek a vizet jelentik a szegény ember vízzel főz mondásban. A használható eszközökkel szándékozom a tudatosodás felé animálni embertársaim lelkét és engedem, hogy engem is animáljanak, annyira, amennyire az tudatosodásomat szolgálja. Keresem a közösséget, ahol nincs, ott igyekszem fényt gyújtani ez ügyben. Hogy miért pont klasszikus portrék formájában próbálkozom ezúttal? Hát mert először önmaguk felé kell fordítani figyelmét e bensőséges közeg személyeinek, s mivel én figyeltem Rájuk, ezért Ők is jobban figyelnek magukra. Szeretetet adok, figyelmemmel táplálom Őket és ezért is az egész közeg szeretettelibbé válik, a közösség kovácsolódik. Esztétikai képzettsége, érzékenysége csak keveseknek van, ezért csak elég kezdetleges eszközökkel és képi világgal lehet megértetni magam. A klasszikus portré nem fotó, vagy látványmásolás, hanem óvatos művészi átírás. Spirituális karikatúra, melyben a portré alanya nem úgy van megfogalmazva, hogy hasonlítson, hanem úgy, hogy azt sugározza, amilyennek én Őt ismerem a belső lénye szerint. Azt igyekeztem láthatóvá tenni, ami szemmel nem látható. E mostani projektem szokatlansága nem tudom mi, mert ugye számomra egyáltalán nem szokatlan a saját életem, de sejtésem szerint valami olyasmi, hogy egy kocsmai közeget tekintek művészeti alapanyagnak, közegnek, közönségnek, kísérletnek és body art-nak. De végül is Warhol a Factory-ban hasonlót csinált, azzal a különbséggel, hogy míg én a közösség szellemi gyarapodását tűztem ki célul, addig Warhol inkább a saját vagyonának és hírnevének tuningolását. Inkább Báró Mednyánszky László szellemi örökösének tartom magam ez ügyben. Úgy tervezem, hogy ez a kiállítás egy 3 részes sorozat első darabja. A kocsma népének szóló vizuális nevelés módszertanának első része. Ezért egyszerű a képi világ, úgy mint klasszikus kréta portré, mert kb a vizuális alapoktól kell kezdeni, viszont alanyaim annyiban mások, mint a gyerekek (esztétikai-vizuális értelemben), hogy Ők már úgymond el vannak rontva a popkultúra zajos szennyétől. Hogy ebből visszahozzam Őket, finoman kell kezdeni, azon a szinten, amit felfognak. És hát úgy mértem be a többséget, hogy ez az a szint, amit egyenlőre értékelni tudnak, aztán idővel haladunk majd tovább. Annyit elárulhatok, hogy a következő Schmidt & Kerekes Borozóba tervezett kiállításom témája már kicsit elviszi Őket az absztrakció világába, mégpedig a karikatúrán keresztül, aminek alanyai ismét Ők lesznek. A harmadik kiállítás pedig szürrealista kocsmafestmények lesznek, melyek pszichológiailag és archetipusokban tárja fel a szereplőket. Van, aki nem örül, hogy árgus szemmel figyelem a népet, de ez van, voyeur vagyok – az exhibicionizmusom mellett.

LVR::: Én tökre nem bírom a kávézókban, kocsmákban rendezett kiállításokat, azt persze már értem, hogy jelen esetben hogyan válik szerves részévé a kiállított munkáknak maga a helyszín. Na, de mesélj, kik vannak a képeken!

BB::: A képeken a Budakeszin található Schmidt & Kerekes Borozó tagságának egy része látható. Azok, akikről elég erős benyomásom volt, hogy képbe formáljam Őket. Ez a kiállítás és a kocsma újradizájnolása ajándék tőlem Nekik. Baráti gesztus, mellyel szeretném megköszönni, hogy a hétköznapjaimban tartják bennem a lelket barátságukkal, odafigyelésükkel. Amikor minden szakad, akkor is ott vannak és amikor zuhanok, elkapnak és boldogságom fényét is sugárzom Rájuk, a legvadabb és legfelszabadultabb állapotaimat is viselik és segítenek önmagam lenni. És én is szeretnék Nekik segíteni Önmaguknak lenni és megóvni azt a biztonságos közeget, melyben ezt megtehetjük. A hazaszeretet egy formája a lokálpatriotizmus és életterem kétszáz méteres körzetének fokozott védelme és támogatása részemről szívbéli lokálpatriotizmus. Persze, ha Spanyolországban, Koreában élnék, vagy egyéb helyen, akkor az ottani közeggel lennék hasonló módon, univerzalista megközelítésből, de én imádom a magyar nyelvet és ezért Budakeszibe hajlandó vagyok hatalmas erőket tenni, mert ez a hely engem befogadott, megóv, táplál és a Haza, az otthon melegétől sugárzik. Az meg különösen tetszik a kocsmai közegben, még ha többnyire én kerülöm az alkoholfogyasztást, akkor is, hogy teljesen más beállítottságú és eszmerendszerű emberek tudnak egy térben működni és ez csodálatos. Sok közösségben jártam már, de ez véletlenül épp működik, mert a földrajzi helyzet determinál minket együttműködésre. És korántsem ivócimbiskedésről van itt szó, hanem szerves életközösségről. Halál komolyan a Schmidt valójában a művelődési ház és a templom keveréke, érezni benne azt az ősi szakralitást, amit a Bacchus, Dionüszosz, vagy a Pán kultuszok kapcsán is érezhetünk. A Schmidt & Kerekes Borozó tele van csodálatos személyiségekkel, érzékeny emberekkel, akik többnyire azért isznak, hogy eltompítsák kissé lelkük érzékenységét, mint Ady, hogy jobban kibírják a világ kegyetlenségeit. Van vezérkosunk is, Aranyos Attila, a kocsmárosok gyöngye,aki olyan nekünk egyrészt, mint a Séf bácsi a South Parkból, másrészt meg éles agyával és odabaszós beszólásaival egy IQ fighter Torrente változatot is találhatunk Benne, de a legjobb, ha erről személyesen győződtök majd meg. Hosszan sorolhatnám a csudálatos embereket, élményeket, poénokat, de egyelőre személyiségi jogok miatt ezt még most kihagynám. Ahhoz még egy kicsit jobban fel kell szabadulnia kedves kocsmám népének.

LVR::: Felléptél pár éve még nálunk mint repper, nyomod még ezt vagy kiapadt a zenei vénád?

BB::: Á, dehogy apadt ki, csak a kibiribaszott körülmények zeneszünetre kényszerítettek. Folyamatosan dolgozom azon, hogy magánéletem, anyagi és egyéb szempontból is stabilizálódjon annyira, hogy ne 3 négyzetméteren kelljen aszkétaként élnem és ismét zenélhessek, videózhassak, könyvet írhassak és nagyobb képeket és szobrokat alkothassak és otthon is legyen helyem táncolni és jógázni. Az évek óta tartó szorultság okai nem publikusak, úgyhogy ezt a részt hagyjuk is, viszont már több éve szerencsére csak az alkotómunkával foglalkozhatok és ezt a hatalmas szerencsét igyekszem arra használni, hogy ez az alkotói folyamat minél tovább tartson. De szisztematikusan, ezt is projekt-szerűen igyekszem felépíteni. Most még a grafikai, festészeti, ének és tánc képességeimet, elméleti tudásomat, fejlesztettem fel a régebbiekhez képest. De a mostani Értéknövelő Újrahasznosítás – Upcycling című kiállításom megnyitóján bemutatandó performansz visszatérésnek lett tervezve a zenei és a színpadi életbe. Lesz pár új rap, nagyrészt elég free style lesz az egész és én magam is kíváncsi vagyok, mennyire jöttem ki a gyakorlatból, vagy esetleg jót tett-e előadó művészetemnek a több éves Händel és Bach hallgatás és éneklés. Az este folyamán max 1 órás live után saját számaimat dj-zem, átvezetésként a levezetésbe, mintegy háttérzajként. A levezetés meg Barbó diszkó lesz, abban már más előadók általam kedvelt zenéi lesznek, ameddig az est tart. Ez az este pedig 2016 július 8-án 18 órától kezdődik, max szombat reggelig tart. A 80 darabos portrésorozat pedig augusztus 31-ig lesz látható a Schmidt & Kerekes Borozóban, Budakeszin a Fő utca 141-ben, a hét minden napján reggel 6-tól este 10 óráig. A Schmidtes upcycling retro és street art design-om pedig addig lesz megtekinthető, míg a tagság meg nem unja, vagy örökké. Ja, és azt még nem is mondtam, hogy a hely tök közel van Pesthez, nem vidék közlekedési értelemben. Egész éjjel jár a 922-es busz, pestiek is nyugodtan kijárhatnak és törzsvendégek lehetnek minálunk. Van, aki Írországból jár a Schmidtbe, hogy mást nem mondjak, úgyhogy gyertek, mert király a hely, klubkoncertekre pl isteni. Gyertek és csináljunk együtt világsztár művelődési kocsmát e csodálatos őskrimóból. Na kitört belőlem a pr-es, nem is szövegelek tovább, pénteken folytatás!