Jay Reatard Memorial Night

Jan 17  10 pm  Budapest  Vittula

Facebook event     About Jay in English

Kedden volt öt éve, hogy álmában kinyírta a szar kóla meg a pia az akkor 29 éves Jimmy Lee Lindsey Jr.-t. Már életében egyfajta punk ikonnak számított, a halála után meg pláne. Egy hiperaktív őrült volt, milliónyi zenekarral és hanganyaggal (kíváncsiságból kimásoltam a diszkográfiáját, két és fél oldal), rengeteg mítoszépítő balhéval, és hihetetlenül jó dalíró érzékkel. Ezért szinte nincs olyan projektje, aminek ne lenne legalább néhány kurvajó száma, de végig zseniális lemezekbe sem nehéz akadni.

A Reatards volt az első kamaszként indított egyszemélyes lo-fi, szarrá torzított recsegő garázs punk projektje, aztán nem sokkal később szerzett még két hülyét (koncertekre meg még egyet), de utána sem lettek kevésbé zajosak

Az első szólólemezére már túl volt a zenekarai nagy részén, 2006-ban jött ki Blood Visions címmel, és hát, igazából, az a csúcs. Mármint nem az ő életművében, hanem úgy kb. mindenben. Sodró, nyers, a többi faszaság, de egyszerűen mindegyik dal eszméletlenül kurvajó. Nem is csoda, hogy egy csapat garázs rock zenekarral (pl: Bazooka, Combomatix, Sapin, Go!Zilla) ebből készült komplett feldolgozáslemez.

A következő rendes szólólemeze egyben az utolsó is, Watch Me Fall a címe, a korábbi anyagain uralkodó torz gitárzaj eltűnt, de egy üde, a lendületet megtartó, és pofátlanul fülbemászó, néhol twee-popba átcsapó cucc lett. Majdnem be is futott vele, csak közben kipurcant.

A többi sok tucat projektjének van egy jelentős szintetizátor központú halmaza, amik kicsit elfelejtődtek azóta, pedig legalább olyan izgalmasak mint a garázspunk oldal, egyben remekül viszik tovább az amerikai szintipunk vonalat (Screamers, The Units, Futurisk, Voice Farm). A Reatards mellett elindított, Lost Sounds volt az első zenekara, ahol előkerültek a szintik. Itt együtt zenélt Alicja Troutal, aki elég sok számban énekelt, és akivel közösen ugrottak be az akkor még szintén elég szintipunk Destruction Unitba, illetve megcsinálták a Nervous Patterns-t is.

A Blood Visions után egy évvel, Terror Visions név alatt összerakta a tökéletes „electropunk” albumot, ez lett a World of Shit, olyan szám címekkel mint „Blood is Sweet, But Semen is Sweeter”. Ez talán a legnyersebb és legvadabb anyaga, miközben az eddigre már egyértelművé vált dalíró képességeinek köszönhetően mindegyik számban van valami kivakarhatatlanul fogós részlet, és néhány igazi slágert is elrejtett, még a látványosan leszart és félbehagyott, elbaszott számok is iszonyatosan szórakoztatóak. Az egész olyan, mint valami perverz csoda.

Hát kábé ezért érdemes legalább egyszer berúgni az emlékére.

Barta Bence